A diéta

A Szilveszter mellett az érettségi találkozó a nagy elhatározások, életmód fordító fogadalmak ideje. Az előbbinél te is tudod, hogy másnap már lelkiismeret furdalásod lesz, mert máris megszeged elhatározásod. Az érettségi találkozók már nagyobb megrázkódtatással járnak. Itt veszed észre, mennyire remeg Salamon Feri keze, hogyan gyöngyözik a homloka, ahogy vágyakozva nyúl a pohárért. Látod Emmát, akibe hetedikben gyötrelmesen szerelmes voltál, ahogy ma estére komikusan megpróbálta belepréselni elhízott testét a két számmal kisebb ruhába. És igen, a mosdó tükrében észreveszed te is a tokádat, és oldalról az elődomborodó hasad.

Szerencsés vagyok, de lehet, csak áltatom magam, hogy csak a harmincadik találkozónkon figyeltem fel az aggasztó jelekre. Két éve kineveztek egy nagy cég ügyvezetőjének. Az életcélom megnyugtató elérése mindaddig éber figyelmemet kissé lankasztotta. Anyagi helyzetem a csúcsra került, ami lehetővé tette, hogy engedjek a csábításoknak. Ez sajnos a harmincadik érettségi találkozónkon másnak is feltűnt.

- Jól nézel ki Gabikám!

A többektől hallott „dicséret” megszólaltatta a vészcsengőt. Miután alaposan körbenéztem, észrevettem, hogy mindannyian ” jól nézünk ki”. Egy kivétel azonban akadt, és ahogy kutattam az emlékeimben, rájöttem, hogy Selmeci Péterre soha nem lehetett enyhe gúnnyal azt mondani, hogy „jól néz ki”.

Selmeci ma is felvehette volna az érettségiző ruháját. Barna haja most is lágy hullámokban hullott a homlokába, és amikor zakóját levette, bicepsze dagadt az inge alatt. Övére nem borult zsírhurka, arcát nem barázdálták ráncok.

A következő években a munka, a rendszertelen életmód, és feleségem kényeztető konyhája miatt egyre ”jobban néztem ki”. Volt ugyan egy kis lelkiismeret furdalásom, de a negyvenedik érettségi találkozóra nem mertem elmenni. Kaptam épp elég sértődött telefont, levelet, de kimentettem magam. Aznap szombat volt és én akkor vásároltam meg az első bérletemet a legjobb kondi klubba. Hosszasan konzultáltam az edzővel, és kemény testépítésbe kezdtem. Feleségemnek ez a fajta eltökéltségem annyira furcsa volt, hogy egyszer lejött a klubba, vajon az a személyi edző nem egy szőke bombázó-e? Nem az volt, és nekem életem részévé vált a testem egészségesen és főleg szépen tartása. Bár a kettő talán együtt is jár. Minden izgalom nélkül mentem az ötvenedik érettségi találkozónkra. Csúcsvezető vagyok a saját cégemnél, a gyermekeim –kellően kistafírungozva- kirepültek. Törődhettem a testemmel. Ezért is nem volt bennem káröröm elnézve ifjúságunk maradékát. Megtört arcok, egészségtelen kövérség, feltűnően rossz protézisek.

Valami, vagyis valaki változatlan volt. Selmeci Péter. Ránctalan arc, a súlyára pedig esküdni mernék, ugyanannyi, mint húsz éve. Elnéztem, hogyan teszi a szépet a mára felismerhetetlen lányainknak, milyen tisztelettudó maradék négy tanárunkkal. Olyan, mint negyedikben a gimiben. Én is megőriztem valamennyit a fiatalságomból, de Selmeci hihetetlen volt.

- Szervusz Péter – karoltam bele, és leültünk távolabb – áruld el, mi a titkod! Valami speciális diéta, új edzésmódszer, yóga, vagy mi az, ami ilyen fitten tart, és nem öregszel?

- Nincs titkom. Bár van valami filozófiám, de az is lehet, hogy csupán szerencsés géneket kaptam.

- Nem hiszem, hogy nem valami speciális diétát tartasz. Én is gyötrődöm, hogy egészségesen éljek, de érzem és látom, hogy az idő kikezd engem is. Téged viszont nem. Ki vele! Mi a titok?

- Semmi tudományos, semmi extra, de érzem, hogy nem tudlak meggyőzni. Egyszer ugorj át egy kis beszélgetésre. Nem mondom, hogy kávéra, mert én csak tejes kávét iszom, de szeretettel várlak. Amikor ráérsz, mert tudom, mennyire elfoglalt vagy.

- Látod, már most is késő, már lyukas az oldalam a kíváncsiságtól. Jövő szerda hat óra?

- Mondtam, nyugdíjas vagyok. Várlak.

A romos érettségi találkozót mégis izgalmassá tette a beszélgetés Selmecivel. Éreztem, hogy valami titka van, és én meg akartam tudni azt. Tudom, évtizedekkel ezelőtt kellett volna kiszednem belőle, és magamnak is használni, de még most sem késő. Akarom tudni, és tudni is fogom. A telefonom kedden és szerdán is figyelmeztetett az időpontra.

Csak feltételeztem, hogy a cseréptetős ház, amely a négyszintes sorházak között szerénykedett, a szépen ápolt konyha kertjével, néhány gyümölcsfájával a szülőháza lehetett Péternek.

- Gyere állj be- tárta szét a kertkaput – a füvem majd felegyenesedik.

- Gyönyörű ez a ház! Családi örökség?

- Itt születtem, itt nőttem fel, a fennmaradó időre pedig miért költöznék el?

A ház belül is megőrzött valamit ódon patinájából. A bútorok kényelmesek voltak, és még szépek is. Nem hiányzott a modern berendezés.

- Ajánlom a finom ribiszkeszörpömet – ültetett le Péter – de ha sört, vagy bort kérsz, az is van mindig a hűtőmben. Néha átjönnek a szomszédok, nekik kell valami italt adnom.

A szörp olyan régi gyermekkori szörp volt, amit anyám a piacon vásárolt.

- Ez igen – csettintettem – olyan mint kisgyermekkoromban.

- Örülök, ha így érzed, mert ez jó kis átkötés lesz ahhoz, amiért jöttél.

- Csak nem a szörp konzervált ilyen remekül? Ilyen egyszerűen nem úszod meg, tessék elmondani a teljes igazságot!

Ivott még egy kortyot, láttam elkomolyodik, megéreztem, hogy most a lényeget hallom, talán az örök fiatalság titkát.

- Mérnök vagyok, nem orvos, így az enyém egzaktabb tudomány. A történet nagyon régen kezdődött. A középiskolában kollégista voltam, a menzán kaptunk enni, és egy-két hónap múlva kezdtem rosszul érezni magam. A bőröm kiszáradt, pattanásokkal lett tele. A lényeg, hogy sem kívül sem belül nem éreztem jól magam. Nagyon vártam már a nyári szünetet, a hazatérést. Otthon elmúltak a kiütéseim, a bőröm sima és feszes lett, de a legfontosabb, hogy jól éreztem maga. A második évben ez megismétlődött, és én a harmadikban már vállaltam a korai kelést és a bejárást a gimnáziumba, csak otthon maradhassak. Az eszem már akkor is mérnöki volt, és valami kipattant belőle.

- Akkor inkább orvosi észjárásod volt, nemde?

- Nem, nem – tiltakozott – színtisztán mérnöki. És ezzel a gondolkodással kidolgoztam egy teóriát. Hangsúlyozom csak teória!

- Az eredményt elnézve – vetettem közbe – nemcsak feltevés ez, hanem valamire nagyon rátapinthattál.

- Arra gondoltam, hogy születésünk után a gyermekkorunkban – én a határt a kamaszkorban szabtam meg – anyagcserénk, gyomrunk, májunk és a többi hozzászokik egyfajta étkezéshez. nevezetesen, ahogy a mama főz, ami az asztalra kerül. Ehhez alkalmazkodnak az enzimjeink, a gyomrunk nyálkahártyája, a hasnyálmirigyünk váladéka. az inzulin termelés, az epesavak. Egyszóval minden, ami a normális anyagcseréhez kell. Utólag hallottam én is a paleolit diétáról, amit elég elvadultnak találtam. Hány nemzedék, mennyi életmód, milyen genetikus változások történtek a paleolit kor óta. Én nem mentem ilyen messzire. Az a tíz-tizenhárom év, ami alatt az anyagcserém – a csak rám jellemző anyagcsere – kialakult, egy életre meghatározta a táplálkozásomat. Ha a kollégiumba kerülsz, vagy dolgozni mész, akkor rendszertelenül eszel és a tested számára idegen anyagokat veszel magadhoz, legalábbis a tökéletesen kialakult anyagcserédnek idegent, és jönnek a bajok. A számára ismeretlen élelmiszereket nem tudja feldolgozni a gyomor,a máj. A sok cukorral megterheled a hasnyálmirigyet. Hiányozni fognak azok az anyagok, amiket korábban feldolgoztak az izmaid. Két évig a kollégiumban én is szenvedtem, de hazatértem és visszatértem arra a táplálkozásra, melyre gyermekkoromban a szervezetem beállt. És láss csodát, végleg megszűntek a panaszaim és azóta mindenben követem a fiatalkori táplálkozási szokásaimat, mondhatnám azt is, máig hű maradtam a mama főztjéhez. Ha ez titok, akkor már te is tudod.

Annyira logikus és egyszerű volt, ezért biztos voltam benne, hogy igaz, és valóban így működünk.

- Azért a világ változik – kötekedtem – be lehet szerezni azokat a táplálékokat, melyeket gyermekkorodban megszoktál?

- Mindent, még azt is, amire nem is gondolnál, és ami fontos, alig drágábban, mint a szokatlant.

- Szamár vagyok – kapott a fejéhez – kávéval megkínálhatlak?

- Ezek után azt hiszem, meg kell gondolnom, hogy elfogadjam-e, mert gyermekkoromban soha nem ittam feketét.

- Akkor tarts velem, mert én csak tejeskávét iszom. Azt pedig te is kaphattál!

- Tudod, most már késő visszapörgetni az idő kerekét, maradok a rendes kávénál.

Amíg a konyhába ment körbe tudtam nézni a nappaliban. A falon régi térképek bekeretezve, a könyvespolcon Verne összes munkája és túlnyomórészt szakkönyvek.

- Keresem a kisvasutat – jegyeztem meg gonoszkodva mikor visszatért.

- Nem sokat tévedsz – nem vette sértésnek, inkább nevetett – a kisvasutam fenn van a padláson elcsomagolva, de gyermekkoromban nagyon sokat játszottam vele. Feltehetően ezért lett belőlem vasút építő mérnök, felnőtt koromban már a mozdonyokkal, sínekkel játszhattam. Terveztem, kipróbáltam, egyszóval nem szakadtam el a kisgyermekkoromtól.

Elém tette a kis kávéscsészét, az ezüstszájú tejes kancsóból pedig töltött a csészéjébe. Úgy tűnt a koleszterinjével nem lehet baj, mert a tej sűrű, sárgásfehér volt.

- Egy kicsit a kávédba? – hajolt át a kancsóval.

Mit mondjak? Nem rontotta el a kávémat. Selymesen, minden kellemetlen kesernyésség nélkül áradt szét a számban.

Selmeci látta, hogy még nem tudtam teljesen feldolgozni a hallottakat, csendben tejeskávéztunk. Közben valami kis gonoszság motoszkált bennem, aminek nem tudtam hangot nem adni.

- Péter, minden világos, észszerű, okszerű, és csak sajnálom, hogy nem én jöttem rá. Azért valami bujkál bennem.

Kérdőn, várakozva nézett rám miközben a tejes kancsóval a jégszekrény felé indult.

- Most, hogy lassan a második gyermekkorunkat éljük, a teóriád alapján vissza kellene kanyarodnunk az anyatejhez ?

A hűtő előtt visszafordult, kis mosoly suhant át az arcán, és felém emelte a tejes kancsót.

- Mégis, mit gondolsz, mivel ittuk a kávét?

VÉGE

Harcosok 2. rész

 Ifjúsági kalandregény  két részben a maja-azték kultúrából

2. rész

A rengetegre a földrengést követően alig lehetett ráismerni. Hol volt már a mindent behálózó lián, az égig érő fák? Leszakadt ágak, áthatolhatatlan kusza bozót. Márk minden ügyességére szükség volt, hogy megtalálja a legapróbb rést is, ahol továbbmehetnek, kikerülje a halk surranással tovairamló kígyókat. A nagy vadak is ott lapulhatnak a sűrűben, vagy a felmeredező kidőlt fatörzseken. A maroknyi csapat csendesen haladt, figyelmüket egyre inkább lekötötték az ijedten megugró apróbb állatok, a fejük felett elsuhanó testes madarak. Éhségük mardosó volt. Ráismertek a fekete sziklalapra, ahol hálóval fogságba ejtették a jaguár kölyköket. Megálltak pihenni és az egyik harcos inkább karral, mint hanggal elmagyarázta, hogyan kerítsenek be egy nagyobb területet. Mikor összeért a lánc nevetve vették számba a zsákmányt. Két tapírkölyök és egy apró vadmalac. Elegendő ahhoz, hogy visszatérjenek az összeomlott faluba. A sziklákból áradt a forróság, a tűz fölött piruló hússzeletek sercegése messzire hallatszott. A két azték harcos felfigyelt, és nesztelenül belépett az erdőbe, ahol alakjuk el is veszett. A levelek surrogása, az ágak roppanása egyre közelebbről hallatszott, majd elcsendesedett. A közeledő, jónak látta az óvatosságot. Márk a tűz mellől fél szemmel figyelte az erdőszélt, egy hatalmas fatörzs teljesen eltakarta. Nem szeretett volna egy nyílvesszőt kapni a mellébe. Valami színes villant a sok zöld levél között, de többet nem mozdult. A gallyak ropogása, a levelek csattogása ismét felerősödött, majd egyre hangosabb nevetést hallott, és a két harcos, továbbra is nevetve Mark felé lökte a férfit. Márknak is ismerősnek tűnt a maszatos arc, de a tépett ruhák és ragacsos haja miatt nem ismerte meg a foglyot. Nem felnőtt volt, de már nem is gyermek. Az ifjú pedig húst, húst, adj húst kiáltással futott a tűznél ülő Márkhoz, aki csak most ismerte fel benne Akillt. Most nem voltak ellenségek, nem voltak vetélytársak, Márk tiszta szívből sajnálta a másik fiút. Leemelt egy szelet húst, és átnyújtotta a másiknak. Akill nem tudott várni amíg kihűl. Forgatta a szájában és apró darabkákat próbált leharapni. Csak éppen beszélni nem tudott, pedig a harcosok és Márk is nagyon kíváncsian kérdezgette a faluról, az ismerősökről. A földrengés sok halottat hagyott a girbe-gurbára gyűrődött földön. Márk őszinte sajnálatára a papok voltak az első áldozatok, de a kicsavarodott fák, a piramis hatalmas kövei letarolták a falu népét. A gyerekek rémülten futottak az erdőbe, de a letört ágak, dőlő fák ott is sok áldozatot szedtek. Akár csak a vadak, melyeknek könnyű préda volt a sok ártatlan kisgyermek.

- Mindenki elment – folytatta Akill, miután evett pár falatot – az Isteneknek nem tetszik az a föld, az a falu. Még a piramist is ledöntötték. Megölték a papokat. Mindnyájunkat megöltek volna. Keresünk más helyet, amit kedvelnek az Isteneink. Ott új életet kezdhetünk.

Az ízletes hús, a forrásvíz megoldotta Akill nyelvét. Tudott már tréfálni, nevetni, akár a saját nyomorúságán is.

-Találtatok már az Isteneknek tetsző új helyet a falunak?

- A véneink azt mondják, keressük meg a titkos ösvényünket, és menjünk fel a hegyekbe! Közelebb az Isteneinkhez. Ott bőség lesz és biztonság. Iható víz és vad mindenkinek. Keressük meg a barlangokban a csillogást, de senkinek ne említsük.

Gyertek ti is!

A két harcos tanácstalanul nézett Márkra. Neki gondolkodnia kellett a hallottakon. Ha a hegyek között, a titkos ösvény végén valóban bőven termő és békés, gazdag földre találnak, újra felépíthetik a falut, visszaköltözhet az arcokra a vidámság. Amit ő sem értett, és amiről a vének beszéltek, a barlangokban az a csillogás, amit nem szabad másnak elárulni, különösen felcsigázta az érdeklődését.

Lassan elfogyott a hús, lassult a beszéd. Akill feje a fáradtságtól néha előrebukott.

-Akarsz velünk jönni, kölyök? – bökte oldalba az egyik harcos.

Akill felugrott. Először tanácstalanul nézett körül, de a felharsanó nevetés magához térítette,

-Menjünk a faluba! -ugrott fel – maradt ott néhány ember, igaz nem a legerősebbek. Vigyük őket is.

A falu siralmasan nézett ki, ahogy az ott lézengő néhány ember is. Szemük felcsillant Márk és a harcosok láttán, de nem láttak húst, halat, ennivalót. Márk kiterítette azt a pár banánlevelet, amibe a maradék sült húst csomagolták és az a négy-öt ember szinte rávetette magát. Márk ezalatt bement tanítójuk házába, ahol annyi kellemes órát töltöttek Lilivel, és sokat tanultak. Hamar megtalálta amit keresett. Széthúzta a bőrzacskó száját és látta, bőségesen van még benne fehér por. Hirtelen megnyugodott. Kisétált a térre, ahol a tűz körül jóllakott falusiak dőltek fél könyökre. Hirtelen mindenki, ha arasznyit is de hátrább húzódott. Márk leült törökülésbe, érezte arcán a tűz melegét. A felcsapó lángok a piramist rajzolták ki, majd az erdő furcsa kontúrjait.,Kevés fehér port szórt a lángok közé, és akkor meglátta, amit keresett. A kis vízesést, a tavat alatta, ahonnan olyan szép hal zsákmánnyal tértek vissza. Ezután a felcsapó vörös lángnyelvek ismét mindent eltakartak.

Körülötte némán, moccanás nélkül ültek a falubeliek. Újabb, csipetnyi fehér por a tűzbe már kirajzolta azt is amire oly kíváncsi volt. Mint vékony fehér szalag a vízesés oldalában ott volt az ösvény, ami kanyargósan vezetett fel a hegyre. A vörös lángnyelvek ismét elhomályosították a látását, de már tudta, ami fontos volt. Megvan az ösvény, meglesznek a barlangok is. És a titokzatos sárga csillogás is.

Behúzta a bőrzacskó szíját és felállt. Mindenki hallgatott.

- Ismerem az utat – hangja komolyan csengett – reggel korán indulhatunk.

Míg a falubeliek maradéka felkelt és megkereste szegényes szálláshelyét, Márk körülnézett. A piramis mintha száz éve dőlt volna le. A Köveket már körbefonták az indák. Az utat kettészelte egy irdatlan mély hasadék. A háttérbe megrogytak az erdő fái, ahogy a régi házak is.

Új életet kell kezdeni, gondolta, ahogy ő is tette. Most mégis fájó szívvel gondolt Lilire, Feri bácsira és Éva nénire. Igazán szomorú, apja miatt volt, akinek a rövid búcsú üzenete, tudta, nagyon rosszul eshetett.

-Visszamegyek hozzád apa – fogadkozott magában -újra egy család leszünk.

Elnéptelenedett a tűzhely, eltűntek a húsok, ahogy a végre jóllakott falubeliek is.

Magányosan ült. Talán valami jelre várt, valami jóra itt a magányosságban. Halk suhogással izzó szemű sas szállt a piramis romjaira. Jó jel, vagy rossz, gondolkodott Márk. A Sas csak jó lehet. Mint egy végszóra a fenséges állat puhán felcsapta a

3

szárnyát és átrepült Márk feje felett, de nem nyomtalanul. Egy hosszú, fehérvégű toll kicsúszott a szárnyából és lassú libegéssel aláhullott Márk Lábaihoz.

Márk némán ült, majd megérintette a még meleg tollat.

- Itt van a jel- gondolta- jó jel.

Végre ő is tudott pihenni, bár az álmai nyugtalanították.

Két asszony, három falusi férfi koszos, kopott ruhákban. A két harcos, ahogy mindig, most is vidáman, és Márk. Ő kimondatlanul is a vezetőjük volt. Megtalálta az ösvényt, mindnyájan abban reménykedtek, hogy el tudja vezetni őket a legendás hegyre, ahol bőségesen lesz föld, lesz ennivalójuk, és meg tudják védeni magukat. Nincs túl nagy hadseregem, gondolta.

Az öröm első kurjantásai a kis tavacskánál törtek ki hadserege tagjaiból. A forrás ugyan elapadt, mert a földrengés elzárta az útját, de lentebb a kis tóban néhány termetes hal ficánkolt. A hegyoldalon apró erecskék futottak a tavacskához, de már nem volt meg a folyó, ahová a halak annak idején menekültek. A két harcos így is nevetve ugrott a vízbe, dobta ki a nagyobb halakat a partra, az a pár reménykedő falusi pedig boldogan csomagolta őket pálmalevélbe, majd a hálót a halakkal vállára vetette. Márknak rémlett a korábbi zsákmány, úgy érezte most sem fogtak kevesebbet. A víz pedig majd megtalálja útját a tóba, ahonnan a hegy lejtőjén lefutó folyócskába menekülhetnek a most még apró halak. Az ösvény meredek volt, a kis erecskék néhol átáztatták, veszélyesen csúszott. Egy harcos ment elől, mögötte Márk. A falusiak menetét a másik harcos zárta. Az elől haladó megtorpant. Felemelt kezével még nagyobb csendet követelt. Nagyon messziről emberi hangok szűrődtek a sűrűbe.

Az ösvény nagy kanyarral futott a hegyre, és az ijesztő hangok is elhaltak a távolban.

A hegyen csillogóan tiszta volt a levegő, Márk fázott. A fák ritkulni kezdtek, de az ősök akik ezt az ösvény kitaposták, értették a módját hogyan rejtsék el, hogyan tegyék könnyen járhatóvá. Hová vezet? Márk gondolatait ez a kérdés töltötte ki. Talán a titkos ösvény végén egy titkos falu várja őket? Talán a saját fajtájukból élnek még ott? Talán a beszédüket is megérthetik. Sok a talán. Márk tudta, az ő feladata

annyi, hogy elérjék a titkos ösvény végét, ám, hogy a barlangokban mit találnak, vagy a termőföldet nem mosta-e el a kora tavaszi nagy esőzés, nem fújta-e el még a port is a hegyről lezúduló hideg szél senki sem tudhatta. Nyoma veszett-e annak a titokzatos sárga fénynek, amiről Márk úgy gondolta, hogy arany.

Alig hogy átértek az alacsony hegygerincen, a meglepetés még a lélegzetet is elállította. A velük szembeni hegy oldalának támaszkodó néhány kisebb ház mellett félköríves, oszlopokkal sűrűn megtámasztott épületek húzódtak. A legnagyobb ilyen egészen a hegy csúcsa alatt. Ez látszott teljes szépségében, mert az alantiakat sűrűn benőtte a növényzet. Mindenki ámulva nézte a festői képet. Márk tekintetét nem kerülte el a növényzet mögötti két sötét barlangnyílás. Minden úgy van, ahogy a fehér por a tűzben kirajzolta. A tűz a gondolataira ad választ. Fáradt volt, leült egy mohás köre. A képzeletem játszik velem? Mindez tényleg velem történik? De kár, hogy Lili nincs itt, sóhajtotta. A titkos ösvény elvezette a célhoz. A kis völgy őrizte a titkát. Csak ekkor tűnt fel, hogy hiányzanak az emberek, akik ezeket a csodás épületeket lakják. Hiányoznak a házi állatok. Nem köröz a keselyű a völgy felett, hogy lomha mozdulatokkal odaugráljon az elhullott kismalac teteméhez, lecsipkedni a maradék húst a fehér csontról. A házak és paloták némán álltak. Mintha csak az érkezőkre vártak volna, bár a növények mindent megtettek, hogy eltakarják őket.

Mindannyian lenyűgözve nézték a házakat, palotákat, majd vad rikoltásokkal rohantak le a völgybe. Márk az egyik harcostársával magára maradt. A mosolya boldog volt. Elvezette a „népét” az Istenek által szeretett földre. Így mondta a tanítójuk. „Azt a helyet keresd, melyet szeretnek az Istenek! Ott boldogan élhetünk tovább”

Nézte az apró embereket a völgyben, ahogy nyitogatták a házak ajtajai. Volt aki a ház előtt álló nagy kőpadra feküdt, fáradtan, A paloták a hegyoldalban talán rosszabb állapotban voltak, talán a növényzet buja zöldje hitette ezt. Senki nem merészkedett az oszlopsor alá. Márk harcostársára nézett. Mosolyuk elégedett volt. Lassan elindultak az árkád hűvöse felé. Ide már feljutott a falu lakóinak halk beszéde. Mintha nem is hinnék el ezt a varázslatot, mintha tartanának valakitől, vagy valakiktől, akik lesben állnak. De a táj csendes volt, ág sem roppant. Márk úgy érezte, mintha mindenki kihúzta volna magát, mintha csak azt mondanák, itt az új falunk. Odafönt a hegyoldalban pedig az Istenek tanyázhatnak. A patak, a nagyobb sziklákat vígan kerülgette, a völgy mélyén csillogott a tó, talán még a kiugráló halak ezüstös villanása is látszott. Márknak azonban hiányzott valami, vagy valaki. Az a játékos jaguár kölyök, akit olyan buta módon a régi faluban hagyott. Hirtelen azonban teljessé vált az élete. A titkos ösvény felső végén a kis teraszon észrevette a napfényben feketén csillogó szőrcsomót. Sikoltva kiáltott, mire a kis fekete állat felkapta a fejét és bukdácsolva, bicegve, köveket kerülgetve futott Márk felé, de ő sem volt rest. Szemében könnyekkel ott csúszott mászott ő is a sziklaoldalban, hogy a szerencsétlen állát átkarolva erőt öntsön belé. Nyakán, fülében bogáncs tüskés szőre ült, hátát faág csiszolta véresre. Bordái kiálltak, szinte csak vonszolta magát. A tegnapi sült hal még ott lapult a banánlevélben. Az apró húsdarabkákat óvatosan és hálásan vette el a jaguár kölyök. Mintha nem is akarna, vagy talán nem is bírna tovább menni, lelapult egy bokor árnyékába és megtört szemmel nézte Márkot. Márk boldogan vette ölbe a kis állatot és a kövekből rakott lépcsőn ő is elindult lefelé a házak irányába. Örömmel látta, hogy a védett házfalak között narancsfák ringatták hatalmas termésüket. Egy meleg kőpad vájatába befektette a jaguár kölyköt, aki immár élénkebben habzsolta be a sült halat. Rögtön le is hunyta a szemét és békésen, telehassal elaludt a napon. Ő is érezte az éhséget, de egy érett mangó, és a dús levű narancs eloltotta.

Harcostársa némán, de szertartásosan követte. Soha nem került elé, de most mégis megbotlott. A jaguár kölyök tűrte Márk hiányát, ha cammogva is, de a fiú előtt járt, egy-egy halk mordulással hátrább parancsolta az előtte álló falusiakat. Mindenki némán várt. Márkra figyeltek. A fiú a közeli tűzhöz sietett, a parázsra vetett kevés fehér port. Ahogy az fellobbant, Márk látta a völgyet, az övező sziklákat, és a hatalmas négyszögletű kövek közé szorított kis tavat. Alig pár perc járásra lehetett a völgybeli házaktól. Tudta, itt mindig találnak majd élelmet, amit a tó és a környező erdő rejteget számukra. Megtalálta az új falut, amit réges régen, az ősök választottak ki számukra, mintha csak előre látták volna a természet rombolását.

-Ez az a hely, amit az Istenek nekünk szántak -szólt hangosan. Intett a két harcosnak és elindultak a lángok mutatta tó felé.

A felmagasodó sziklafal közepén keskeny ösvény vezetett a mélység felett. A hegyes kődarabok, a letört ágak és a csúszós levelek mindnyájukat óvatossá tették. Márk néha fél szemmel lepislogott az alattuk tátongó szakadékba, láttak a háztetők megsárgult pálmalevél tetejét, de ijedten vissza is kapta tekintetét. A borzalmas mélység fenyegetően tátongott alattuk. Még a jaguár kölyök óvatosan rakosgatta mancsát. Márknak rá is kellett vigyázni, mert szinte a sarkához tapadva követte a gazdát. Az ösvény hirtelen lejtett, még veszélyesebbé vált a haladás, de vigasztalón egyre közelebb kerültek a völgyhöz. Kis ér keresztezte az ösvény, melynek vize a magasban vízesés szerűen zuhant és porladt szét. A jaguár kölyök nyüszítve ugrotta át az erecskét, majd bukfence, boldogan száguldott le a biztos, vízszintes talajra. Hirtelen megtorpant. A völgy bejáratát két ember magasságú kőből, művészien faragott harcos feje őrizte. Sisakdíszei, fülkarikái álmélkodásra méltón művészien faragottak. Szemét megkoptatta a szél és az eső, de átható tekintetét így is magukon érezték. A völgy harsogóan zöld volt, a kis ér kígyózva hol itt, hol ott bukkant fel a fák és coca cserjék között. Hangjuk mintha csak suttogás lett volna elveszett a buja növényzetben. A jaguár kölyök rárontott egy bokorra és hamarosan egy vergődő tollas állattal tért vissza, amit elhelyezett Márk lába előtt. Márk végig simította fényes fekete szőrét

- Köszönöm suttogta a fülébe – Rád jobban rád fér.

A kis patak elvezette őket a tóhoz, melynek nagyságát csak most tudták felbecsülni. A duzzadt víz két kikövezett csatornán a völgybeli földekhez vezetett, melyeket alaposan felvert a gaz. Márk azonban biztos volt abban, hogy találnak ehetőt is a földeken, melyekben néhány barázda még most is kitűnt. A tóban szabad szemmel is jól látták a húsos halakat, és azt is, hogy a kifolyó csatornákat elzáró kisebb kövek felett nem nagyon férnek át a teltebb halak. Boldogan néztek egymásra, örömük csak nőtt, amikor az egyik harcos a bokrok sűrűjében nagy zöldesszürke kövekből kirakott lépcsőt fedezett fel, ami szemmel láthatólag a csúcsra vezetett. Nem kell akkor a keskeny ösvényen egyensúlyozni a mélység fölött, van biztonságosabb út is, amin az élelmet felszállíthatják a palotákhoz a falubéliekhez. Ahogy melegedett az idő a sziklaoromról egy-egy apró kő bucskázott egyre nagyobb ugrásokkal lefelé, minden pattanásnál érces, csengő hangot adva. Elcsodálkozott, hogy itt a völgyben, ahol a házak között megrekedt a levegő kevésbé volt meleg, mint fentebb. A forrásvize itt már megnyugodott, nem futott tajtékot verve, és azt is észrevette, hogy a szinte észrevehetetlen bemélyedésben körbefut a házak körül. Itt bizony nagyobb jelentősége van a hűtésnek, és a szinte észrevehetetlen vájt finom csatornákban ott csillogott a patak vize, természetes hűtést adva az egész itteni falunak

Ez lesz hát az új falu, csodálkozott rá a tájra Márk. Nem is lehetne szebb! Jaj, ha ezt elmesélhetném Feri bácsinak, és főként apának. Pillanatig megállt, és szomorúság suhant át rajta. Az iskola már megkezdődött, Lilivel ádáz teniszmeccseket vívnának és a pihenőben jókat beszélgetnének itteni kalandjaikról. De jó is lenne! Sóhajtott fel. Kivel is tudna beszélgetni úgy ahogy ritkán apával, olyan titkolózva, ahogy Lilivel! Apja talán megérti a döntését, de hogy megbocsátja-e abban kételkedett.

Motozva ment be a házak hűvösébe, egy kő polcra állított nagy cserépkorsó oldalára harcos fejét alkotta a művész, mert igenis igazi művészi fej volt. Egy hasas korsón egy jaguár és egy krokodil nézett farkasszemet. Megborzongott. Harcostársai is némán követték. A félhomály és csillogó aranyékszerek, a hideg zöld kőgyűrűk, a fülönfüggők áhítatot parancsoltak mindannyiukra. A sarokból az ablakrésen át valamilyen alattomos állat menekült, helyéről madártoll szállt fel kavarogva. Van itt élet és talán vadászható állat is. Halak bőségesen. A tó, hála a kifolyást záró hatalmas, egymáshoz illesztett szikláknak bőségesen adott jó húsú halat. Nem lesz baj a vacsorával, gondolta Márk. Hálójuk tömve, egyre kevésbé vergődő halakkal, így indultak fel a lépcsőköveken, hogy megosztozzanak a falubeliekkel. A jaguár elválaszthatatlanul húzódott Márkhoz, a harcosok szétnyíló sora pedig előreengedte őket.

Márk önmagában is, de a maroknyi falubelin és harcoson is érezte a szorongást, ahogy az est leszállt. A lobogó tűz felmelegítette a testüket, de a belsejükben élő félelmet nem tudta elűzni. Néha ércesen pattant egy-egy leváló kődarab, majd hallották az elhaló pattogást is a sziklaoldalban. A házak hívogatóan várták őket, a hatalmas kőládák fa fedője ugyan már korhadt, de szárazon megőrizte a prémeket, és a vastag gyapjú szőtteseket. A polcokon a kőedények szinte kínálták magukat a sült halnak, paradicsomnak. A forrás vizét hűvösen őrizték a mívesen megmintázott korsók. Márk őrséget állított, elsőként vállalta is a védelmet. A csillagok egyre közelebb ragyogtak, a neszek inkább barátságosak voltak mintsem ijesztők. A házak ajtajai mellett sziporkáztak a fáklyák, a jaguár kölyök békésen, jóllakottan szuszogott a lábainál.

Egy pillanatra megnyugodott. Van helyük, ami az Isteneknek is tetszik, és van egy jaguár kölyke, aki a hatalmat, a biztonságot adja.

Elsétált a legközelebbi barlanghoz, melynek száját mozdíthatatlan hatalmas kőlap takarta. A lapon furcsa vésetek, furcsa arcok domborodtak, mint egy film kockái. A kőlap csak keskeny rést hagyott a barlang száján, erős hideg fuvallat csapott Márk arcába. A titokzatos barlangok felcsigázták Márk képzeletét. Mit rejthetnek? Meglátja-e valamikor milyen titkok rejtőznek a hatalmas, négyszögletes kőlapok mögött? Azok a vésetek mit ábrázolnak? A régi lakókat? Ennek a falunak építőit? Hová tűntek? Megannyi kérdés, válasz nélkül. Kap-e feleletet valaha is a kérdéseire ?

Az éjszaka egyre hidegebbé vált, a jaguár kölyök is összehúzódott amennyire csak tudott. A csillagok hunyorogtak, a völgyön árnyékok futottak keresztül. Összébb húzta a gyapjú takaróját, de az éjszaka hidege és talán a félelem nem engedte, hogy felmelegedjen. Szerencsére megjött a váltás, ő pedig amennyi gyapjú holmit csak talált a kőládákba maga alá és magára halmozta. Máris békésen aludt.

Szorongása reggelre sem múlt el. Nem volt aki hozta volna a meleg vizes törlőkendőket, az illatos kakaót. Vagy talán mégis. Két falubeli asszony belépett az illatos meleg törülközőkkel, és egy csupor kakaóval. Márkot ismét elvarázsolta a kerámián olyan élethűen megformázott madár, melynek csőrén át máris csobogott az illatos folyadék a nehéz kőpohárba. A távolból vidám nevetés szűrődött be, és ez megnyugtatta. A jaguár kölyök egyik szemével rásandított, hosszan nyújtózott, és éhesen megnyalta a szája szélét. Két harcos is bejött, szélesen nevetve.

-Ezt a földet az Istenek választották nekünk _kitárta mindkét karját, mintha magához akarná ölelni a völgyet.

-Talán igazuk is van – nevetett velük Márk – én pedig megtaláltam nekik.

Valami nem hagyta nyugodni. A barlangok ott várták a hegyoldalban, de mindegyik száját eltakarta egy hatalmas kőtábla, melyre dúsan faragtak harcosokat, jaguár fejeket, szúrósan figyelő sast, és még ki tudná megmondani mennyi mindent. Annyit már tudott, hogy számok voltak a vésetek között, de sok ismeretlen ábra is.

Érezte, hogy valamit soha nem fog tudni megérteni. Hogyan kerültek a hatalmas, nehéz kőtáblák a barlangok szája elé? Mit rejtenek a barlangok? Fog-e valaha is belépni egyikbe is? Ahogy a házakat, a hegyoldalban ívesen körbefutó palotákat könnyedén végig járták, a barlangok ugyanolyan nehézséget okoztak. A falubelieket nem nagyon érdekelték a barlangok, de benne mindig ott motoszkált a kérdés, mit rejtenek ezek a titokzatos, sötét üregek?

A jaguárkölyök éhesen felmordult, Márk kihalászott a tegnapi tűzből egy sült hús darabot, és pajtása száját nyalogatva boldogan bújt a lábához. Lassan a falubeliek körbevették, és ő megérezte, hogy várják tőle a parancsot. Nem lehet más parancs, mint elfoglalni a házakat, benépesíteni a völgyet, és művelni a földet. Gondolatai eddig mindig hazaszálltak. Lili, Éva néni, Feri bácsi és persze Apa. Benne biztos volt, hogy megértette, hogy várja haza és tudja is, hogy meg fog érkezni. Anyja, egy röpke gondolat erejéig végig futott az agyán. Szomorú lehet, akár apa? Haragos, amilyen szokott lenni? Talán nem is gondol rá?

Úgy érezte ez a pillanat nem a szomorkodás, a tépelődés ideje. Most választott népét kell okosan terelgetni. Nem volt más a környezetében, akiben hittek volna, és akiben ő is jobban hitt volna, mint önmagában. Egy év alatt sokat nőtt, a harcosok magasságát is elérte. Meleg, szőttes ruhája lassan már csak térdig és könyékig ért, de a házak nagy kő tárolóiban talált magának kényelmes, pompás színekben játszó szőtteseket. Ám bánatosan gondolt arra, hogy nem tud boldogulni Akillal. Lili már nem volt velük, de Akill továbbra is barátságtalan, vagy inkább visszahúzódó maradt. Minden falusi sorstársa Márkot tekintette „az inkának”, vezetőjüknek, és ezt Akill nem bocsátotta meg. Harcostársai igazi vezetőjüknek tekintették, Márk pedig erre rá is szolgált. Az ösvény megtalálása, az új falu, amiben mindenki megegyezett, hogy az Isteneknek tetsző hely, a jaguár kölyök hűséges ragaszkodása, mind azt üzente a falusiaknak, hogy isteni küldött a vezetőjük. Márk is megérzett ebből valamit és élvezte a helyzetét. Csak azok a barlangok, bárcsak azokba is beléphetett volna. Végig járta a hegyoldal összes barlangját, de csak egynél találta azt, hogy a súlyos kőlap alul kicsit előrébb áll, és talán együttes erővel el lehetne mozdítani. Legalább annyira, hogy az így megnyíló résen át be tudjon jutni az annyira áhított barlang belsőbe. Úgy érezte együtt kell élni a falujabeliekkel, de fantáziáját izgatták a falu főlé magasodó sziklafalba vájt épületek. A falubeliek palotának hívták. Szélesen elterülő, magas, kőoszlopokkal ékeskedő árnyékos teraszok mögött lakóépületeket sejtett. A teraszok száraz pálmalevél fedele mély árnyékot vetett a palotákra. Sejtette, hogy az ösvényről, melyen leereszkedtek, elérhetők lehetnek a fenti épületek is. El sem tudta képzelni, hogyan tudtak a régi építők a meredek sziklafalra ilyen pompás építményeket emelni. Ezt látni kell, határozta el. Félelmét legyőzve megkereste a rejtett, keskeny kis ösvényt.

- Várj – hallotta háta mögül a kiáltást – egyedül ne menj! Ártó szellemek lehetnek ott.

Két harcos is mellé szegődött és óvatosan lépkedve, a sűrűt félrehajtva, megtalálták az ösvényről leágazó, zölddel dúsan benőtt, palotához vezető utat. Márknak a lélegzete is elállt, mikor az oszlopok mellől letekintett a mélybe.

A völgy dús zöldje alól kitűntek a mohás kőlapokkal fedett házak. A forrásnak egyre több ágát ismerte fel, köztük, a valaha megművelt föld dús zöldje ragyogott fel. Ki és mikor választotta ezt az igéző földet nem tudhatták, de, hogy jól választottak abban biztosak voltak. Víz, hal, termőföld mind ott terült el. A hozzáértőn megépített házak, paloták büszkeségére váltak az ősöknek.

A néhány falubeli gondolkozás nélkül tudta mit kell tenni. A ki tudja mióta elhanyagolt termőföldet lépésről lépésre tisztították meg. Nagy meglepetésükre egy-egy duzzadó répa is kifordult a földből, máshol ágas-bogasan összekapaszkodó paradicsomszárak tömegét találták, melyben szintén megbújt néhány emberfejnyi paradicsom. A satnya kukoricát elnyomta a gyom, de még is felleltek néhány csenevész kukoricacsövet. Ezeket gondosan elcsomagolták. Talán vetőmag lesz, gondolta Márk. Megindult az élet, mosolyodott el. A visszatérő jaguárkölyök szájában színes ruhadarabot húzott a földön, boldogan helyezte Márk lábaihoz, és könyörgő szemekkel kunyerált újabb húsdarabot. A jaguár találta ruhadarab színes pamutszálakkal, gyöngyökkel dúsan kivarrt, és nem volt viseltes. A barlang száját záró kőlap melletti nyílásokon hűvös levegő áramlott kifelé. Jól is esett a reggeli hőségben

Valahol fenn, gondolkozott hangosan, kell lenni nyílásnak, amin a levegő a barlangba kerül és onnan a szabadba. A sziklafal azonban meredek volt, bár apró lapos teraszokat koptatott ki az idő. Túl nagy bátorságot igénylő és veszélyes feladat lett volna felmászni oda. A sziklafal tetejéről lehetne leereszkedni liánokból font köteleken. Lesz még rá idő gondolta Márk, most fontosabb a honfoglalás.

A hegyoldal felől papagáj rikoltozást hallott, és a függőleges falon még az elérhetetlen fészkeiket is észrevette. Igazi paradicsom, gondolta. Talán még végig sem futott az agyán, mikor észrevette a hegy túloldalán magasra emelkedő acélszürke felhőket. Hangjából csak annyira tellett, hogy a hozzá közeli harcosok meghallják, de hamarosan azok egyike, tölcsért formálva a kezéből, elkiáltotta magát, hogy mindenki a házakba. Látta, hogy a feljebb tevékenykedő falusiak felkapják a fejüket, de a következő kiáltásra már futottak is a házak védelmébe, ahogy Márkék is. A felhők elfedték a völgyet, majd hatalmas özönvizet zúdítottak le. Karnyújtásnyira sem láttak, csak a víz hangos kopogását hallották mindenhonnan. A jaguár kölyök nyüszítve bújt Márk lábához. A levegő annyira lehűlt, hogy Márknak minden ruhát, takarót magára kellett venni, hogy ne dideregjen. Amilyen sebesen jött, oly gyorsan el is oszlott a felhő, és a simára mosott sziklák csillogtak a napfényben. A tavuk megáradt, néhány nagyobb halat partra vetett a szél, amit a jaguár boldogan majszolt.

Kidugták fejüket a sziklafal üregeiből a papagájok, tollukat felborzolták, hogy átmelegedjenek a napon. A két harcos szép mennyiségű, kissé kábult halat gyűjtött a tóból és hangos kiabálással hívta lefelé a falubelieket. A sziklák felszáradtak, Márk pedig a pálmalevél tető alatt összegyűjtött száraz ágakból tüzet rakott. Hamarosan kellemes melegben ülték körül a tüzet és a sülő hal illata sok finomságot ígért. Lehet-ennél szebb nap, lehet-e ennél nagyobb kaland, gondolta Márk. Mindenki bizalommal tekintett rá, csak a mosolyt látta mindenki ajkán.

Az éjszaka ismét csak fogvacogtatóan hideg volt. A kora reggeli napsütés felszippantotta a barlang szája előtti fűről a harmatot. Márk kipróbálta és megkönnyebbülésére nem csúszott a föld. Két harcos ütemes éneklése mellett megpróbálták a hatalmas kőtömböt megmozdítani. Az óriási kőlap azonban ellenállt. A keskeny résen a jaguárkölyök ismét beszökött és nagy szőttest húzott maga után, melynek minden széléből apró arany csengők csilingeltek. Mindhármukból egyszerre szakadt fel egy meglepett kiáltás a szőttes tollakkal dúsan megtűzdelt csodás szövése és az arany csengők tompa csillogása láttán. A jaguár kölyök engedelmesen átengedte Márknak a szőttest. A rés azonban továbbra sem tűnt nagyobbnak, így együttesen próbálták tovább tágítani. Az ösvényről apró kődarabok hullottak alá, és érezték, ahogyan ujjnyit elmozdult a kőlap. Reménykedőn néztek egymásra és folytatták a kőlap legyőzését. Néhány falusi is lemerészkedett az ösvényen és botokkal,öles fákkal próbálták emelni, mozdítani a sztélét. A hatalmas kődombormű engedett is az erőszaknak és hamarosan láthatóan megszélesedett a bejárati nyílás. A jaguárkölyöknek nem kellett átpréselni magát, vígan futott be és újabb és újabb szépségeket cibált ki a barlangból. Hiába próbáltak benézni a sötét nyíláson át, a barlang sötétje nem tárta fel a titkát. Márk azonban intett a harcosoknak, reménykedően mosolygott rájuk és ismét nekiálltak a kőlap mozgatásának. A barlang sötétjébe vezető rés arasznyit tágult, a kiáramló hideg levegő újra visszaadta az erejüket és a barlang, titkokat rejtő sötét szájával ott állt előttük hívogatóan, rejtelmesen. Egyszerre kiáltottak fel megkönnyebbülten, boldogan, ahogy át is ölelték egymást. Álltak a barlang előtt és egyiküknek sem volt mersze elindulni befelé. Márk belépett, szeme nehezen szokta a barlang sötétjét. A barlang padlóján, mintha csak tegnap gereblyézték volna el, az apró kövek példás rendben sorakoztak. Ahogy szeme szokta a sötétet észrevett, hogy a kis köveket bizonyos rendszer szerint rakták ki. Felfedezett egy kiterjesztett szárnyú sast, egy vicsorgó jaguárfejet. Csodálta a hozzáértést, amivel ezeket az alakokat kirajzolták a földön. A fal mellett a barlangot záró sztélé kőlapjához hasonlóakat látott, melyek simára csiszol kőpolcokat tartottak. Márk hátrahőkölt, mert a polcokon sárgásan csillogtak az emberi koponyák, csontok.

Ám mindezt elhalványította a tompán csillogó aranyékszere sora. Zöldesen csillogó kövek, mívesen megmunkált arany fülbevalók, karlemezek, arany sisakok kápráztatták el a belépőket.

- Mennyire örülne ennek Feri bácsi!- szakadt fel Márkból a kiáltás, igaz a falubeliek, mintha nem is hallották volna csak némán megbűvölten nézték a kincseket. Kicsit összébb húzódtak, mintha csak félnének a sok hallgatag koponyától. Márk megérezte, hogy nemcsak neki, de a falusiaknak sem volt még része ilyen látványban.

A barlang levegője friss volt, érezte a légáramlás kavarta könnyű szellőt. A rég elhunytak porladó csontváza már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Tekintetüket az arany csillogása, a zöld kövek tiszta ragyogása kötötte le, bár Márk már a barlang hátsó sötétségbe vesző részére gondolt, ahová fény nem jutott be,

A jaguár kölyök, mintha csak csalogatni akarta volna őket befutott a barlang mélyére, majd iszkolt vissza, fogai közt egy harcos nemez sisakjával és engedelmesen hagyta, hogy Márk kivegye a szájából. A sisak alján zöld kőgyűrűk futottak körbe,a többi részét aranyszálakkal dúsán átszőtték. Ez csak egyike az itteni barlangoknak és mégis mennyi kincset rejt. Hirtelen szomorúság árasztotta el a belsejét. Szerette v olna megmutatni mit fedezett fel. Megosztani a titkokat Lilivel, Feri bácsival és főként apával.

A csendet halk suhogás törte meg, Ijedt csapkodással egy denevér pár repült ki a barlang száján. Márk a kísérőire nézett. Mindnyájuk szemében félelmet és csodálkozást látott. Őket nem az arany csillogása, hanem a halottak néma fensége varázsolta el, a kékeszöld hegyesre csiszolt kövek a mellettük fekvő lándzsák végén, a pajzsaikon még épen maradt színes tollak és a foszladozó szőttes ruhájuk varázsolta el. Márk elindult a belső terem felé, de a két harcos gyengéden visszafogta.

- Ne menj oda – suttogta alig hallhatóan lesütött szemmel az egyikük – Hagyjuk békében pihenni !

Márk engedelmesen megállt, de máris eldöntötte, hogy visszajön egyedül, szeretné látni, ki az, akit hagyni kell békében pihenni.

Halat adott a tó, az erdőből is került egy-egy vizimalac kölyök, és a mérgezett nyíl a madarakat is lehozta a magas fákról. Első dolguk volt kitakarítani a jó fekete földet. Megtisztították a gyomtól, a magasra nőtt bokroktól. Itt minden olyan gyorsan szaporodott, nőtt, nehéz volt tiszta termőföldet teremteni. Márk csodálattal nézte a falusiak hozzáértését, szorgalmát. Ő inkább harcostársaival az erdőt kerülte, és az esti tűz köré ülve mámorosan szippantotta be a sült hús illatát. Fáradtan dőlt félkönyökre, és ismét utolérte a vágyakozás az otthon, a szülei és Lili felé. Mámorító volt az itteni élete és mégis vágyakozva hallgatta, mikor veri fel a csendet egy repülőgép zúgása, ami érte jön, és most nem fogja visszautasítani. Magasan járt a hold és az ő gondolatai is messze szálltak. Nem is tudta, milyen hónap, hányadika van. A napok viharos sebességgel repültek. A legjobb időmérő a jaguárja volt. Izomzata egyre erősödött, ha száját kitátotta, hatalmas fogai ijesztően csillogtak. A falubelieket elvarázsolta az a ragaszkodás, amivel a jaguár Márkot kísérgette. Akadt tehát egy játszótársa, de nem pótolhatta azokat, akiket oly hűtlenül, a kaland kedvéért elhagyott.

A reggeli nap nem adott elég meleget, de Márk türelmetlen volt. Színes gyapjú takarókba burkolózott és az egyik ház faláról leemelt egy fáklyát . A pislákoló zsaráttal fellobbantotta, ő pedig elindult az ösvényen a tegnapi barlanghoz. A huzat szeszélyesen lobogtatta a lángot, és a fény, árnyék ijesztő szörnyeket rajzolt a barlang falára. A körbefutó polcokon csillogtak a díszes arany sisakok, a díszesen megmunkált arany mellvértek. A holtak csontjai ijesztően és némán pihentek. A felkelő nap bevilágította a barlangot, sugarai csillogtak a nedves falon, a sárgára száradt csontokon. Márk némán lépett be a barlang hátsó termébe. Felülről, valahonnan fény jutott be, bár a terem egészen száraz volt. Szinte a teljes teret kitöltött egy baldachinos ágy. Madártollakkal díszített színes szőttesek lógtak le, és ahogy Márk szeme hozzászokott a sötétséghez látta, hogy díszesen kivert arany lemezek határolnak egy széles ágyat. Az aláhulló szőttesek mögött pedig egy hatalmas termetű férfi feküdt. Sasorra büszkén meredt fel, arany sisakja alól befont ősz hajzuhatag omlott elő. Füleiben fényesre csiszolt vaskos zöld karika függött. Valóban olyan volt mint egy békésen pihenő óriási termetű harcos, mint egy hadvezér. Márknak hirtelen eszébe jutottak a fáraók, akiket hódolatból bebalzsamoztak. Itt is az történhetett, gondolkozott. A szolgáit vele temették, de azoknak nem járt ekkora tisztelet. Az ágy körül, gondosan elrendezve arany kupák, harcos fejek aranyból kifaragva zöld kő szemekkel. Mintha csak a halott udvarában lennének. A halott nemes arcéle, a sisakját díszítő sastollak némaságra kényszerítették Márkot.

Mennyi kincs-gondolta- micsoda alkotások! Feri bácsi sem látott ilyeneket. Közelről is megnézte a férfi büszke fejét, nemes arcélét, és ekkor vette észre a szőttesek mögött fekvő barna bőrű asszonyt. Ruhája arannyal dúsan díszített, fülön függőit áttetsző drágakőből csiszolták. Márk azonnal kitalálta, hogy az asszonyt együtt temethették a férjével, az egész udvartartással. A szövött anyag világos színei, az apró tollpihékkel dúsan megtűzdelt fejfedője, és a nyakát szinte eltakaró arany láncok, Márkban nem hagytak kétséget, hogy itt egy pár alussza örök álmát, kincseikkel, túlvilági kísérőikkel. Megborzongott. A saját családjára gondolt. Milyen más ma az élet, mennyivel kevesebb a tisztelet a halottainkkal! Nem akarta megzavarni örök nyugalmukat. Lábujjhegyen indult a barlang szája felé. Még a jaguárja is puha léptekkel követte.

.- Láthattad -a barlang szájánál két harcos várta, lándzsájuk az égnek meredt – ő volt a népünk legfőbb ura. Többé ne zavard az álmát. Ha haragos lesz, mind meghalunk.

Intett a mögötte állóknak, azok nekifeszültek a hatalmas sztélének. Egy ütemre dolgozva, Márk segítségével, centiméterenként haladva elzárták a barlang száját. Nem fért már át a jaguár sem a keskeny nyíláson, csak a kiáramló hűvös levegő jelezte, hogy valami titokzatos van a hatalmas kő mögött. A hegytetőről felhők emelkedtek. A tüzet átmentették a házak eresze alá, ahonnan került só, ismeretlen, de fűszeres illatú növény és a lassan csurgó eső alatt békésen falatoztak. Kevesen voltak és Márknak eszébe jutott valami. A két harcosát megszólította:

- Ismeritek az ösvényünket -a figyelem rászegeződött – vissza kell mennetek a régi falunkba és elhozni azokat, akik még maradtak. Most védtelenek vagyunk, és nagyon kevesen. Vigyétek az össze húst, élelmet és gyertek vissza nagyon sokan. Mindenkivel, akiket felleltek! Akik majd művelik a földet és élelmet szereznek nekünk!

A két harcos elindult, halkan surrantak a titkos ösvényen. Mindannyian aggódva követték tekintetükkel, amíg el nem tűntek a sűrűben. Nagyon kevesen vagyunk, gondolta Márk, kevesen a földek megműveléséhez, kevesen, hogy megvédjük ezt az Isten adta helyet. És ekkor meghallotta a repülőgép zúgását, majd a szirt felett a magasban észrevette az apró, csillogó foltot, amint a völgy fölé került. Megnyugodva vette észre, hogy mindenki befutott a házakba, mire a gép föléjük ért. Mit láthat az ő falujukból onnan fentről? A gép körözött fölöttük és Márk tudta, hogy észrevette a házakat, a termőföldet. Még két kör, és a gép tovarepült a kékségbe. Márk biztosan érezte, hogy felfedezték az Istenek völgyét, és a gép, vagy valakik visszatérnek ide. Az most a legfontosabb, hogy harcosai még időben megjöjjenek a falu megmaradt népével, akik majd megvédik bárkitől is ezt az Isteneknek tetsző földet!

Amint elhalt a repülő zúgása, előmerészkedtek a falusiak is. Izgatott beszédüket Márk nem értette, de kitalálta. Ez a magasan szálló gépmadár nem jelent jót. Mindannyian aggódva várták a harcosokat és még inkább volt barátaikat a faluból.

Amikor az ismerős férfiak és nők megjelentek a titkos ösvény végén az erdőszélen, mindannyian megrettenve pillantottak rájuk. Alig tíz-tizenkét embert láttak, mellettük a harcosokat.

Nem sok, gondolta Márk. Maroknyi ember maradt az összetört faluból, sokakat megölt a rettenetes földrengés, mások menekültek, és vagy vadállatok zsákmányai, vagy idegen törzsek foglyai lettek. Ételt italt készítettek a boldogan fogadott ismerősöknek. Márk azonban szorongással tekintett rájuk. Érezte, hogy a repülőn látottak, és azok cinkosai még visszatérnek. Lelke mélyén biztos volt abban is, hogy nem jó szándékkal. Kincseket sejtenek itt a völgyben, és nekik nem jelent akadályt, hogy kirabolják a barlangokat. Kincs pedig akadt bőven. Arany és drágakő, szőttesek, szobrok, melyek nagyon sok pénzt érnek a dúsgazdag gyüjtőknek. Márk, a lelke mélyén azt remélte, hogy Feri Bácsi és talán vele Apja is visszatér, idetalálnak és minden kincs, amit fellelnek az egész világ kincse lesz. Ezt meg kell védeni! De hogyan lehet, még ha bátrak is? Hogyan tudnának harcolni lándzsáikkal a moder fegyverek ellen. Mindannyiukat lemészárolhatják, csak a lerágott csontjaikat találhatják meg, ha azokat is megtalálják. A barlangokat kifosztják, az a nemes arcélű, óriás férfi és a felesége is a vadak martaléka lesz. Harcostársait hívta és behúzódva az árnyékos tornácra, mindent megbeszélt velük. Látta arcukon a félelmet, a megdöbbenést. Márk nyugodtan beszélt, azok pedig komolyan hallgattak. A kis tűz lassan fellobbant, és a maradék fehér por felét Márk rádobta. Láng csapott fel, arcán érezte a többiek feszült figyelmét

- Négy férfi – lassan, halkan beszélt – mind meghalnak.

Hallotta a megkönnyebbült sóhajt. Senki nem törte meg a csendet. Mindannyian megértették, hogy az Isteneik az ő oldalukon állnak. Ha a kincsvadászok négyen vannak, akkor ez a kis csapat ésszel, csellel elűzi, vagy megöli őket. Ahogy azok négyen is gondolkozás nélkül lemészárolnák őket. Márk félelme csak akkor múlt el, amikor végignézett társain. Azok tekintete komoly volt, de félelem nélküli. Ahogy a jaguárja is békésen ült mellette, szemében a reménykedés, hogy az érkezőkkel finom húsok is érkeznek, melyek csillapítják örökké éhes gyomrát. Nem is csalódott, mert két rúd is hordozta a leendő élelmet, egyik párra egy foltos őz volt felkötve, a másik egy vizidisznó súlya alatt hajlott meg.

Márk először a felszabadult nevetést hallotta meg, majd a szaporán csattogó lábak futottak egy mindent elsöprő ölelésbe.. Minden régi ember a reményt sugallta, hogy megvédik új, Isteneknek tetsző helyüket. Madárcsicsergés és örömkiáltások töltötték be a teret.

A falu lakói és már Márk is jól ismerte a völgy, a természet hangjait. Most rémülten húzódtak egymáshoz közel, és mindannyian eltűntek a kiszáradt pálmalevél tető alatt. A zúgás nem az „égi madár” ijesztő hangja volt, hanem folyamatos , berregés, ami még messziről hallatszott, de érezhetően egyre közeledett. Wayra, a legóvatosabb harcos, máris óvakodott fel a sziklaoromra vezető ösvényen. Fenn a tetőn, az ösvény nyílását láthatatlanná tették a sűrűn összefont gallyak. Az autó berregése megszűnt, Márk látta, hogy közel a sziklaperemhez állt meg. Négy ember szállt ki, széles karimájú kalapjuk árnyékba vonta az arcukat. Európai ruhát viseltek és a vállukon hanyagul lóbálták a fegyvereiket. Mikor az öreg Sami, a falu legvénebb embere, akinek a hallása is nagyon gyenge volt kilépett a fenti házak tetője alól és a víztartóhoz ment, az újonnan érkezettek közül az egyik férfi lekapta a puskáját, és rövid célzás után félelmetes dörej hullámzott át a völgyön. Márk is összerezzent, de mikor meglátta Samit, ahogy kezeivel szinte kapaszkodót keres, majd lábai összeroskadnak, a teste pedig egyre gyorsulva és a sziklákhoz ütődve zúdul le a hegyoldalban, szinte a szíve szakadt meg. A hegytetőről harsogó nevetést hallott, ami hirtelen néma csendbe torkollt. Kinézett az ablaknyíláson és felkiáltott. Aki a lövést leadta öreg Samira hirtelen megingott, a sziklafal szélére tántorodott. Puskája kiesett a kezéből, aztán ő maga is a puska után bukott a szakadékba, és hangos halálkiáltásban zuhant le. Koponyacsontja ijesztő reccsenéssel betört, ahogy a csupasz kőnek csapódott. Sami halott teste ekkor már a völgyben pihent, de a gyilkos egyre gyorsulva, útjában törve, zúzva hamarosan utolérte és élettelenül akadt fel egy tüskés bokron.

-Már csak hárman vannak -suttogta Márk, Nehuennek – de veszélyesek. Nagyon veszélyesek.

-Megöljük őket -eltökéltség csillant meg Nehuen tekintetében.

Megérkezett Wayra, kezében még ott himbálózott a parittyája. Felemelte három ujját. Már csak ennyien maradtak.

Azok ott fenn beültek a kocsijukba. Márk tudta, hogy most tanácskoznak. Ha szerencsénk van, gondolta, talán észre sem vették miért esett a szakadékba a társuk.

A hangtalan fegyverek néha többet érnek, mint a modern puskák. Csellel, furfanggal, talán túljárhatunk az eszükön. Mindent megbeszélt a harcosokkal a távolról is ölő, félelmetes fegyverekről is szólt, és az egyetlen lehetőségről. Tőrbe csalni és elfogni, vagy megölni a gyilkos szándékúakat. Akik most óvatosan körbe tekingetve kiszálltak az autójukból, és egy hosszúkás üveget adtak körbe, melyből mindenki jó nagyot húzott.

Erőt gyűjtenek, gondolta Mark. Egy társukat már elveszítették, tele vannak félelemmel. A pálmalevél tető alatt csend volt a kis szobában. Csendben emésztették gondolataikat, amik csak akörül jártak, hogyan lehetne megszabadulni a fentiektől, akik, és ebben biztosak voltak, elindulnak lefelé. Márk látta megvillanni a messzelátó lencséjét, amivel a völgyet pásztázták és ami sokáig megpihent a azon a keskeny fekete nyíláson, melyet szabadon hagyott a vaskos kő sztélé. A keskeny ablakrésen át jól lehetett látni, ahogy az összes barlang száját végig pásztázzák a messzelátóval, néha megáll, a másik kettő is belenéz, és élénken beszélgetnek. Ezek rosszban sántikálnak, nekik a barlangok kellenek, melyek kincset rejthetnek. Márk tudta, hogy nem sokat tévednek. Felmérhetetlen kincset rejthetnek azok a barlangok, ami a kincsrablókat arra ösztönözheti, hogy mindannyiukat megöljék. Szerencsére nem tudják mennyien vagyunk, gondolta. Azok ott fenn, kiürítették az üveget, és lehajították a hegyoldalba, ahol bucskázva, magasra ugorva röpült lefelé, amíg egy lapos sziklán szilánkokra zúzódott. A három gazfickó hangos röhögéssel csapkodta a térdét. Pár pillanatig még hallották az üvegcserepek pengését. Márk nem szívesen pillantott le a völgy mélyére, ahol kicsavart kezekkel, élettelenül feküdt az öreg Sami, míg a fel-feltámadó szél meglengette a bokron fennakadt negyedik kincsrabló holttestét.

Márk kétségbeesetten törte a fejét, hogyan tudnák ezeket, ott, fenn szétválasztani, mert egyenként könnyen, elbánhatnának velük. Ám, azok, ott fenn is tisztában voltak ezzel a lehetőséggel és szorosan egymásnak támasztott háttal ülték körül a tüzet, melyen, idáig illatozóan sült valami finomság. A könnyű szél néha lesodort ide egy illatfelhőt és Márk nagyot nyelt. Magasan, a kincsrablók feje felett méltósággal vitorlázott egy hatalmas sas. A sas nekünk lesz jó jel, vagy a gonoszoknak? Még végig sem futott agyán a gondolat, látta, ahogy az egyik rabló a kocsihoz fut, és kihoz egy dupla csövű puskát. Nem sokat tétovázott, vállához kapta, és szinte célzás nélkül

rálőtt a keringő sasra. Az egy pillanatra alábukott, de ismét folytatta a vitorlázást. A másik cső vége is villant, és most már a sas, összecsukott szárnyakkal zuhant le. Márknak sírni lett volna kedve, mikor meghallotta amazok harsány röhögését, és látta, hogy a puskás büszkén emeli a feje fölé az élettelen sast. A harcosok megrendülten nézték az elképesztő látványt, de Márk észrevette szemükben a gyilkos indulatot. De, hogyan, gondolta, nem menekülhetnek azok fegyverei elől.. Ha eljön az est, esélyük sem lesz a gyilkos fegyverek ellen. Ám egy igazi azték harcosnak szava sincs arra, hogy esélytelenség. Minden apró esélyt, egy madár rebbenést, az avar zörrenését fel tudja használni arra, hogy győztesen kerüljön ki egy párharcból.

Amíg halkan beszélgettek, Nehuen, a legjobb harcosuk magához vette lándzsáját, övébe dugta keskeny tőrét és felszíjazta saruját. Kevesen látták a készülődést, de Márk észrevette. Amint elkészült, a harcos eltűnt a hűvös éjszakába. Fenn a hegyormon még parázslott a tűz, a sülő hús illata idáig szállt. A tűz mögött a nagy autó sötét árnya még így is fenyegetően magasodott. Hirtelen kiáltásokat hallottak, a tűz lángja magasra csapott, és Márk látta az összevissza futkározó két embert. Ám a harmadikuk hiányzott. Felkapcsolták az autó reflektorát, és annak fényét ide-oda mozgatták. Ám a sötétség hallgatott, társuk nyomát eltakarta az éj feketéje. Hamarosan azonban Márkék is meglátták a férfit, akinek arcában rémület, szájában pedig egy jókora, szorosan megcsomózott inda ült. Szólni nem tudott, mozdulatait a kezeit mozdíthatatlanra megkötő másik inda tartotta szorosan. Tágra nyílt szemei, sötét pupillái a páni rémületről tanúskodtak. Nehuan előrelökte, de a férfi rémülten hátrahőkölt. A sarokban felmordult a jaguár. Felült és szikrázó szemekkel nézte a félelemtől remegő foglyot. Nehuan nem szólt, de büszkén tekintett körbe. Márk átölelte, majd maga felé fordította a fogoly olajbarna halálosan rémült arcát.

-Kik vagytok, és mit akartok? - ha az ő angolja nem volt tökéletes, a fogolyé még csapnivalóbb volt.

-Kutatunk – felelte meggyötörten -régészek vagyunk.

Igazi régész soha nem fogna fegyvert egy ártalmatlan öreg bennszülöttre, gondolta Márk.

Hazudsz – rivallt a jó fejjel magasabb férfira.

Nehuan, lándzsája hegyét a fogoly szíve fölé helyezte, amiből a másik azonnal megértette, hogy ütött az igazmondás órája.

- Azték sírokat keresünk .nyögte- és amit bennük találunk , az aranyat, köveket

eladjuk Limában, vagy Brazíliában.

- Honnan jöttetek?

- Mexicóból. Ott túl sokan kereskednek és a rendőrség sem elnéző. Itt az őserdőben megkeressük, amit jól eladhatunk. Nincs vetélytárs, nincs harc az aranyért.

- Csak ti öltök, szinte szórakozásból.

Márk Nehuanra nézett. Kérdés volt a szemében. Mit tegyünk ezzel a fogollyal.

Nehuan csak egy nevet mondott, Sami, és a fogoly szájába visszatette kötést. Az még sikoltott volna, mert tudta mi vár rá, de hang nem hagyta el a torkát.

Nehuan visszatette kőkését az övébe és összeroskadt foglyával eltűnt a sötétben. Hamarosan egy tompa test puffanása visszhangzott a völgyben, a harcos pedig megvetően dobta a jaguárnak a vértől csöpögő szívet.

-Kettő -mormolta Nehuan.

Otthon

Lili bánatát nemcsak az osztálytársai, de tanítónője is észrevette. Nem is kívánt kérdezősködni, ne tépjen fel sebeket, de a korábban mindig nevető kislány annyira magába zárkózottá vált, hogy Gabi néni, a tanárnő, úgy érezte, valamit kell tenni.

Gyere, Lili – karolta át a lány vállát. Megérezte, mennyire megerősödött a vakáció alatt. - Neked igazán jót tett a vakáció! Akarsz beszélni róla?

- Apával és a Mamával voltunk – lehajtott fejjel csendesen válaszolt – velünk volt Márk is.

-Igaz is, Márk – Gabi néni közelebb hajolt Lilihez – miért nem látjuk őt? Más iskolába ment.?

Lili szeméből kicsordult az első csepp könny. Gabi néni átkarolta a fejét.

- Beszélj róla! -

Lili pedig, miután letörölte a könnyeit, beszélt. Limáról, az őserdőről, az elfelejtett inka törzsről. Gabi néni némán, de kétkedve hallgatta. Mikor az anakonda előkerült felszisszent. A megmentő repülőgépről, a búcsúról szólva ő is elérzékenyült. Átkarolta Lilit és csendben ültek.

-Tudsz valamit Márkról? - törte meg a csendet.

-Semmit, de érzem, hogy él, hogy jól van. Nagyon okos. Talán okosabb mint a felnőttek -tett hozzá hüppögve.

-Drágám, nem történt baja. Érzem. Nyugodj meg

-Igen, de hogyan talál haza?

- Megtalálja a módját! - Gabi néni elgondolkozott- Okos kis srác. Egyszer csak belép ezen a kapun, napbarnítottan, izmosan. Rá sem ismerünk.

- Édesapád készül oda az inkákhoz?

- Nem beszélt róla, de tudom, látom, hogy őt is aggasztja Márk sorsa.

- Hidd el -simogatta meg Lili fejét – látni fogod. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy később, de jönni fog.

Lili átölelte Gabi nénit és adott egy puszit

- Szia Mama -robbant be az ajtón Lili – Képzeld ma odajött Gabi néni és Márkról beszélgettünk. Gabi néni szerint is hazajön hamarosan.

- Azt tudd, hogy apa mindennap érdeklődik a Limai követségünkön.

-De semmi hír. Ugye! – horgasztotta le a fejét csüggedten Lili.

- Nincs hír -anyja átölelte a fejét -de ismered apát! Ő aztán soha nem adja fel

- Én tudom, hogy ott van a faluban, és vele van a leopárdja is, aki vigyáz rá.

- Hallottad apától, hogy a falu rommá vált. A piramis is. Senki nem lakja már. A peruiak megtalálták, és kihalt. Néptelen- helyesbített anyja- Ki tudja hová mentek?

- Tudod, Mama – Lili leült, táskájára könyökölt és láblógázva, komolyan nézett anyjára – én megismertem azokat az embereket. Ügyesek, találékonyak, és mindig talpra esnek. Márk pedig okos. Együtt megoldják a legnehezebb helyzeteket is.

A hirtelen csendet a falióra puha ütése zavarta csak meg.

- Na, -Mama a szobája felé irányította Lilit – foglalkozz csak a leckéddel, hogy este tudjunk beszélgetni Apával!

Lili már fáradtan aludt, mikor apja halkan behajtott a garázshoz. Éva kisietett, de Feri már messziről rázta a fejét. Nem, nincs új hír. A mindennapi megérkezés megszokott mozdulata volt ez. Mintha nem is dolgoztak volna szorgalmasan, mintha a munkahelyen nem is történt volna semmi, csak egy gondolat volt fontos:Mi a hír Márkról?

Sem a límai magyar követség, sem a Régészeti Intézetbeli barátok nem tudtak semmit az elveszett fiúról. Pedig tudták, hogy él, tudták, hogy ott van valahol a végtelen amazonaszi őserdő mélyén. Azt is tudták, hogy a régi falu szinte megsemmisült, és teljesen elnéptelenedett. De merre forduljanak? Hová vetette a sors a kis falu maradékát, merre vándorol Márk?

Maradt kettő

A két sírrabló láthatatlanná vált ott fenn. Társaik gyors elvesztése őket is elgondolkodtatta. Pedig amíg ölésre készen ott vannak a szirten, addig a falu népe sem érezheti biztonságban magát. A hegygerincen pedig gyilkolásra készen, elbújva várnak az újabb áldozatukra. Csak az őserdő takarásában a házak fedezékében lehetett hírt vinni az elszakadt falusiaknak. A harcosok erősítették a bola szíjait. Próbaként megpörgették, és Márkot megnyugtatta a szalagok susogása, a golyók zúgása. Megvolt a terve, nem veszélytelen. Nem volt veszélytelen, mert egy ideges mozdulat és akár az életével is fizethet. A két harcos értette, és tette a dolgát. A meredek hátsó ösvényén nesztelenül indultak a gerinc felé. Márk, az ellenkező irányba, az idevezető ösvényen hágott egyre feljebb a hegygerincre. Kis időt kellett hagyni a harcosoknak, hogy megfelelő helyről tehessék a legjobbjukat. A nap, fenn a gerincen neki is a szemébe sütött, ahogy a két gonosznak is, meg találtak volna fordulni a harcosok felé.

Magán érezte a két harcostársa tekintetét. Megrázta vörös levelű fát, megbeszélt jelként. Semmi sem árulta el társai jelenlétét, de Márk érezte, merre olvadtak bele a sötét fák rengetegébe.

- Hej! -lépett ki az árnyékos erdőből.

A két férfi azonnal a puskájuk után kapott és Márkra tartotta.

- Hogy kerültél ide kölyök? - a puskák továbbra a célon maradtak.

Márk közelebb lépett.

- Maradj, ahol vagy! - csattant a parancs.

- Maguk hogy kerültek ide? - Márk békésen megállt.

- Ezekhez tartozol? -intett a völgy felé a szakállas

- Igen – remegett Márk hangja – ez a mi falunk.

- Gyilkosok vagytok -sziszegett újra a szakállas - Halált érdemeltek és meg is kapjátok.

- Te nem is vagy indián - ernyőzte el a szemét a másik és hunyorgott – inkább európainak nézlek. Sok bajt okozhatsz nekünk, de megszabadulunk tőled

- Eltévedtem és a falu befogadott – Márk, mint aki tiszteletét fejezi ki mélyen meghajolt. Ez volt a megbeszélt jel harcostársainak. A két rabló még mindig a mély meghajlást figyelte, de Márk már hallotta a suhogást a levegőben. Mikor a bola lecsapott és gúzsba kötve földre kényszerített a rablókat, Márk máris rohant és kicsavarta a fegyvereket a kezükből. Hangtalanul, de villámgyorsan a tisztásra futott két harcosa is és pár pillanat alatt odaért, márisgúzsba kötve hevert a tűző napon a két gonosztevő.

- Megöllek, te korcs -sziszegte a bajuszos, de a háncs köteleket még csak meglazítani sem tudta. Nehuen a bola szíjával az arcába csapott. A férfi felszisszent és kiköpött.

- Megöllek mindnyájatokat- rikácsolta – írmagot sem hagyok belőletek! Elindultak vissza a völgybe, ahogy Nehuen mondta „törvényt ülni”.

A törvény pedig a halálról szólt. A falu gyászolt. Abból a kevésből is, akik idemenekültek kettőt is elvesztett. Értelmetlen halál, melyet ezek a gonosztevők okoztak. Lakolniok kell! A halál gyorsabban utolérte egyiküket, mint gondolták. Az ösvényen ereszkedtek le, és a béklyók csak annyira volta szorosak, hogy foglyaik lépést tartsanak velük. Már-már leértek az ösvényen, amikor vad vágtában, a viszontlátás örömétől mámorosan elnyargalt a sűrűből a jaguár kölyök. Az elől haladó foglyuk hátrahőkölt, megtaszítva ezzel társát, aki egyensúlyát veszítve zuhant a szakadékba. Bár a mélység már nem volt nagy, koponyájának koppanása, és halálsikolya mindannyiukkal tudatta, hogy már csak egy gonosztevő maradt, aki letérdelve könyörgött az életéért. A jaguár Márk lábaihoz húzódott, az utolsó sírrabló

.tágra nyílt szemekkel, a félelemtől remegve nézte őket. A jaguár nagyot nyújtózott, fekete szőrén megcsillant a napfény, a menet pedig folytatta útját. Egy pillanatra megtorpantak, hallották ahogy a sírrablók autója lebucskázott a túloldali meredek lejtőn. Vas pengett a vason, csengtek a kocsiból kihulló fémek. A zaj egyre távolodott, végül mindnyájan ijedten összébb bújtak. Hangos robajjal felrobbant valami, majd egyre sötétebb füst szállt fel a másik oldali völgyből. Márk számvetést készített. A fegyverek mind itt maradtak, a lőszerek dobozban a teherhordó lámák hátán. Néhány, fontosnak vélt eszközt, messzelátót, fényképezőgépet idejében kiszedtek az autóból.

A rozsdás kerékkulcs, a kopott kerekek a falunak értéktelen volt. A jaguár kölyök vinnyogva bújt Márkhoz. Ujabb robbanást hallottak, még ijedtebben bújtak egymáshoz. A sír rabló gúnyosan felnevetett. Márk, fejével intett a harcosnak, aki megfordította a gonoszt és maga előtt tuszkolta a kis mellékúton.

- Ne, ne, ne öljetek meg – kiabálta az harsogva – fizetek, van pénzem! Engedjetek szabadon! Sokat fizetek. Nagyon sok arany van a vörös barlangban, és én megtalálom.

Márk elfordult, Wayra pedig lökte tovább a rablót a sűrűbe. Nagyon lassan indultak lefelé a völgybe. Dermesztő sikolyt hallottak, mindnyájan összerezzentek. Márk végignézett az arcokon, de sem félelmet, sem sajnálatot nem látott. A jaguár kéjesen nyújtózott és megnyalta a szája szélét.

Mintegy varázsütésre, az eddig reszketve szorongó falusiak előbújtak a házakból, és az erdőszél árnyékában pirult a tűzön a két félbevágott vizidisznó. Ha áldozatok árán is de túléltek egy veszélyes, gyilkos támadást. Márk fáradtságot érzett. A jaguár lábához bújt, és ő addig simogatta, míg maga is elaludt. Álmodott Először ittléte alatt. Élesen látta a teniszpályát, még a simogató karja is meg-megrándult, mint az ütéseknél. Jó volt újra otthon, még ha álmában is. Álmodott a vörös barlangról, még ha nem is tudta melyik az. Meg kell találnom! Ez volt ébredés előtti utolsó gondolata.

A vörös barlang

Márk bárhová nézett a reggeli ragyogásban csak a kékeszöld, tompán csillogó sziklafalakat látta. Még a barlangok száját fedő dúsan televésett sztélék is árnyékos zöldet sugároztak. Mi lehet az a vörös barlang, amiről a kincsrabló olyan lelkesen beszélt. Délután értette meg, mikor kutató szemekkel végigpásztázta a hegyoldalt, hogy valamiféle vörösen égő barlangra kell figyelni, hanem a színek keveredése miatt

a kékeszöld színű kőtömbök, a lemenő nap égő vörösével abban megfestve valóban halvány vöröses árnyalatot kölcsönöz a barlangot elzáró kő sztélének és a barlang bejáratának is. Ez a kincs pedig Feri bácsira vár, aki eljön majd érte és győztesen utaznak haza. Feri bácsit kitünteti a perui Régészeti hivatal, neki pedig lesz mit mesélni az iskolatársaknak. A jaguár kölyök hűségesen követte. Ez a barlang alatta volt az ősi inka vezér sírkamrájának. Azokra a kincsekre is jól emlékezett Márk. A vésett kőfal szinte légmentesen fedte a barlang száját. Ezt bizony nem könnyű elmozdítani. Amikor ijedten lenézett a völgybe megértette, hogy a legjobban védett barlang ez. Talán a kincsek azoknak is sokat jelentettek, akik iderejtették őket, Visszaaraszolt a keskeny párkányon és az enyhén lejtős hegyoldal zsenge füvében jót birkózott a kis jaguárral. A kincses barlang helyét jól megjegyezte, Soha ennyire még nem volt biztos abban, hogy Feri bácsi meg fog érkezni, eljön érte. Azt még nem tudta, hogyan lehet tudatni Feri bácsival ezt a helye, amikor még ő saját maga sem tudja merre vannak. Hirtelen eszébe jutott a régi falu, az ösvény, melyen eljutottak idáig. Felidézte a tűzbe dobott fehér por által kirajzolt térképet. Ide fog találni Feri bácsi és ő szomorú szívvel vele fog majd menni. Otthon pedig nyugtalanul forgolódik majd az ágyában, és minden gondolata a harcostársai és falubeliek lesznek. Takarékoskodnia kell a fehér porral, hogy néha-néha felidézhesse itteni barátait, az öregasszonyt, aki reggelente lemosdatta, a másikukat, akinél jobb kakaót még nem készített senki. Arcát a tenyerébe temette. Nem akar hazamenni, nem akarja itt hagyni a barátait, akikkel együtt élet-halál harcot vívtak. Ám ha Feri bácsira gondolt a remény melege járta át. Lili, Éva néni, milyen jó lesz találkozni velük!

Karcos hangon madár rikkantott az erdőben és gondolatiból Márk visszatért a völgybe. A házak hatalmas kőfalai átmelegedtek, egyre pontosabban zárták ki a hőséget és őrizték a szobák hűvösét. Jól esett végignyúlni a hűs kőpadon, hallani maga mellett a jaguár szuszogását. A vörös barlang nem akart kimenni a fejéből. A soha meg nem mozdított kő sztélé szorosan zárt és őrizte a barlang titkát. Milyen jó lenne elolvasni amit felvéstek a hatalmas kőlapra. Feri bácsi biztos el tudja olvasni!

Néha repülőgép bugását vélte hallani. Volt amelyik alacsonyan repült. Kört írt le a szirt túlsó oldalán. Talán az autó roncsot nézték a szakadékban. Volt nap, amikor Márk is átment a szikla szirten és lenézett a túlsó völgybe. Vadont látott és az autó roncsát már elfedte a természet. Megnyugodott.

Az ő, vagyis a falu völgye virágzott. A földek fekete földje ontotta a paradicsomot, a zöldségeket. Versengett a falu, kinek terem több, szebb zöldsége., kinek a legmagasabb a kukoricája. A cukornád édes nedvére rászoktak a gyermekek. Otthon vannak ismét, gondolta Márk. Vajon leszek-e én is valamikor otthon? Ahol az én szüleim élnek, ahol az én iskolatársaimmal futkoshatok?

Ilyenkor ránézett harcostársaira, akik visszamosolyogtak, majd szertartásosan felé nyújtottak egy nagy szelet sült húst. Közéjük tartozom, gondolta Márk.

Érezte, hogy valami megváltozott a faluban. Izgatott mosolyokat látott az emberek arcán. A feszültség a várható kaland előszele volt. Egy vadat űző harcos messzire kóborlt zsákmánya nyomán, míg kiért a Nagy Vízhez. A nagy víz nagy folyam volt, a falutól keletre. Jókora távolságra. Márk felidézte a Földrajz atlaszát és úgy találta, hogy ez Nagy Víz talán az Amazonas lesz. Ide készült a fél falu,

Fél úton járhattak, mikor már meghallották az áradó víz halk robaját. Szaporázták lépteiket és hamarosan már mindenki megkönnyebbülten nézett társaira. A Nagy Víz zúgása még a beszédük zaját is elnyomta. Ahogy közeledtek a Víz felé úgy halkultak el az emberek is. Mikor az utolsó facsoportot is elhagyták és megpillantották a Nagy Vizet szinte elnémultak. A fenséges Nagy Víz fehér tarajaival száguldott a magas partok között. Eszükbe sem juthatott, hogy átkeljenek ezen az áradaton. Kunyhót közel távol nem láttak. A kéklő távolban egy magas domb oldalában mintha pálmalevéllel fedett kunyhókat véltek volna látni, de már emberek mozgását nem sikerült észrevenni. Márk elkísérte harcostársát a sekély parti vízhez ahol megmerítették a hálót. Nagytestű, élénken ficánkoló halakkal emelték ki. Ekkorra már köréjük gyűltek a társak és hangos hujjogassál ünnepelték a friss élelmet. Az egyre magasabbra hágó nap keskeny árnyékában tüzet raktak és halat sütöttek.

Márk eltéveszthetetlenül dobolás hangját véle hallani. Látta, hogy a többiek is felkapták a fejüket. A folyó zúgott, de az ütemes dobolás azért idehallatszott. A túlsó parton hat-nyolc színes ruhás emberke álldogált. Egyikük a dobot verte, mások vadul integettek .Felfedezték egymást, de a folyó útjukat állta. Ahogy a falubeliek arcán is megkönnyebbült nevetést látott, ugyanezt gondolta a túlpartiakról is. Az irdatlan víz, a sürü vad őserdő úgy látszik kellemes titkokat is rejteget. Emberek. Jóindulatú emberek. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk annyira magányosak. Ha fentebb látott vaskos, kidőlt fákból valamilyen csónakfélét össze eszkábálnak, még találkozhatnak is ezekkel az itt élőkkel. A hal finom volt, a maradékot zsinegre fűzték Ők is elindultak hazafelé ahogy a túlsó parton elfogytak az emberek. Az izgatott beszéd elkísérte őket visszafelé útjukon, és újra felharsant, amint visszaértek a faluba.

Találkozás

-Ferikém – kiáltott a titkárnő a szomszédból – Van itt egy telexed, de én nem tudom elolvasni. Az Akadémia Kutató Intézete zsúfolva volt. Ám senki nem tudta útját állni Ferinek.

-Hol, hol? - a régész már rohant is a szomszédba.

Szinte kitépte a titkárnő kezéből a vékony papírt. Az üzenet Limából jött, és ha nem is bizonyosságot, de reményt sugallt. Valahol az Amazonas mentén élő, nomád törzs látott a folyam túlsó partján egy népesebb indián törzset, akik között egy fehér embert véltek felfedezni. De hol, de hol, lüktetett Feri szíve.

Kétségbe esett levelezés kezdődött a Limai Régészeti Intézettel, és végre megérkezett

a várva várt térkép. Az Amazonast kísérő őserdő nem árult el magáról sokat. Feri körzőt, vonalzót keresett. Felkiáltott örömében, mikor a romba dőlt falu helyén beszúrta a körző és az olyan kört rajzolt ki, amely fenn északon alig pár mérföldnyire húzódott az Amazonas partjától.

Csak északra, észak keletre vándorolhattak a romos faluból, addig a helyig ahonnan alig pár órányi járóföld az Amazonas. Az izgatott levelezés ismét elkezdődött a perui régészekkel. A hadsereg egy felderítő repülőgépe végig repülte az Amazonasnak azt a szakaszát. Az újabb térképen be volt jelölve a falucska néhány kunyhója, ahonnan a fehér indiánról adták a hírt. Ám a folyam másik partján csak a tagolatlan sötétzöld őserdő látszott. Feri, a túlparti kunyhókkal szemben az innensőre piros pontot rajzolt.

Innen integethettek Márkék vissza. Törte a fejét, hogy milyen hangosan zúghat a Nagy folyó, Ha reggel elindul a falusiak kis csapata a vízhez, milyen gyorsan érik el. A keleti felkelő nap megvilágíthatta Márkék csapatát, így észrevehetőbbé vált egy fehér ember.

Ha két három óra alatt elérték az Amazonast, akkor – vette a vonalzót, körzőt és egy félkört rajzolt az őserdőbe – valahol erre lehetnek. Hazahozom ezt a kis vadembert.

Limában együttérzéssel, de kicsit szánakozva fogadták a Régészeti Intézetben Mintha tűt keresne a szalmakazalban. Most azonban már volt információja és volt terve is. Azokon a hegygerinceken egy jó terepjáró is átbukdácsolhat, és hátha szerencsém lesz. Már csak az utat kellene megtalálni, amin azokra a hegytetőkre eljuthat. Az a kétségbeesett igyekezet, ahogy az elvesztett fiút meg akarta találni megindíthatta az igazgatót is, mert pár nap, hosszas tárgyalások után meglett a repülő is és a zöld jelzés is. Egész délutánt töltött a pilótával, aki lassan megértette a terv lényegét, és jóváhagyólag bólogatott. Ha jól becsülte fel az indiánok haladási sebességét, akkor a kijelölt félkör mentén többször is átrepülhetnek. A repülő monoton zaja majdnem álomba ringatta, de tudta, hogy most ébernek kell maradni, és a legkisebb gyanús jelet is komolyan kell venni. A pilóta magasan repült, hatalmas zöld tenger volt alattuk, a ködös távolban pedig fel-felvillant az Amazonas kanyargós kék vonala.

A kopár hegyormok mögül kibukkanva, a pilóta izgatottan mutogatott lefelé. A hegycsúcs alatti völgyben valami furcsát láttak. Nem természeti, hanem inkább emberi alkotások kis csoportját. Házak, melyeknek barnás cserepe szinte átvilágított

a fák lombkoronáján.

-Emberek, házak – nevetett Ferire – megtaláltuk.

Feri még csak a házakat látta, de ahogy a gép alább ereszkedett, már ő is észrevette a házaikba siető embereket. Nyugtalanok, talán ellenségesek is, de vajon közöttük van-e Márk?

A pilóta felemelte a három kis csomag egyikét , kissé hátratolta a kabin ablakot és kidobta a völgy felett. Gyorsan fel is húzta a gépet. A kis csomag mint egy kődarab száguldott egyre lejjebb, aztán egyik sarka megbomlott, majd a másik is. Már nem sebesen esett le, hanem jobbra-balra kacsázva, lelassulva, majd hirtelen kibomlott. A színek a napsütésben csillogtak a lepedőnyi zászlón. Ha Márk ott lenn van a völgyben, akkor tudni fogja, hogy eljöttem érte. A gép jó nagy ívben megfordult, és mikor a völgy fölé ért, Feri meglátta az apró kis jelzőtűz sötét füstjét.

-Szóval, itt rejtőzöl, te kalandor – gondolta.

A pilóta nevetve mutogatott le, és már Feri is látta, hogy minden házból kijönnek az emberek és boldogan integetnek felfelé. Csak azt sajnálta, hogy Márkot nem ismerte fel közöttük.

-De, itt van – dörmögte könnyeivel küszködve. Fájt a szíve, amikor egyre messzebbre kerültek a csodás völgytől. Már csak egyetlen gond aggasztotta, hogyan közelíti meg ezt a falut? A falu pedig ámulva nézte a legnagyobb fa koronáját letakaró háromszínű zászlót. Ölelgették Márkot. Örömük nem volt maradéktalan. Titokban mindannyian sejtették, hogy megkezdődött a hosszú búcsú ettől a fiútól, akire mindannyian büszkék voltak és akire mint új inkára tekintettek.

Visszatérés

Ha vihart nem is kavart, izgalom adódott bőven a Limai Régészeti Intézetben.. Új inka falut találtak, ahol európai embert fogadtak be. Az Antropológiai Intézet munkatársai is összegyűltek a megbeszélésre.

- Én csak egyetlen dolgot szeretnék – Feri lehajtott fejjel próbálta megértetni – hogy a „fehér” ember, akiről szó volt, hazajöjjön a hazájába, a szüleihez. Ő abban is segíthet, hogy megindulhassanak a kutatások abban a völgyben, ahol sokat ígérő leletek lehetnek.

- A koordináták megvannak, de csak helikopterrel lehetne leszállni .a pilóta folytatta- Láttam egy autóroncsot, el sem tudom képzelni, hogy jutottak oda, de pórul is jártak.

- Egy utat még vállalhatnánk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem ellenséges az a törzs – Ha minden rendben, akkor uraim ez az év perui felfedezése és lelete lehet.

Az izgalom, a feszült várakozás szinte tapintható volt. Mindannyian azt latolgatták mivel járulhatnak hozzá ehhez a sikerhez. Kivételesen Ferenc is néma volt, pedig minden szavával harcolt Márkért. Lelke mélyén érezte, hogy Márk csak itt lehet, látta a hirtelen fellobbanó jelzőtüzet, a boldogan integető néhány embert. Csak itt lehet, szinte hangosan mondta ki a gondolatát.

-Uraim -parancsolt pisszenéstelen csendet az igazgató – holnapután indulhatnak. Mivel a gép csak négy személyes, még egy fegyveres kísérőt kérünk a katonaságtól, aki felelős lesz a békés tárgyalásokért.

A kis tárgyalócsapat szinte zajtalanul oszlott fel. A pilóta lehalkított hangon még elmagyarázta mennyi poggyászt hozhat Feri és mennyit hoznak majd visszafelé.

- Drukkolj majd holnapután! - amint kiért az épületből telefonált Évának- holnapután, remélem talán már ezzel a tékozló fiúval is beszélhetsz!

- Nagyon vigyázz magatokra- Éva csak sírt a telefonban.

Földrajzi számításai alapján vélte, hogy Márk abban a csodás völgyben lelt új otthonra, de, hogy életben van-e maga sem tudta.

A helikoptert a felszállás után meghimbálta a szél. Feri ijedten kapaszkodott a székébe, de a pilóta csak nevetett. Közben fél kézzel a koordinátákat ütötte be.

- Ha kedvez az idő fél órán belül ott leszünk- napszemüvegét orrára biggyesztette -

Remélem nem lándzsákkal fogadnak!

A helikopter kabinban hideg volt, de Feri nemcsak emiatt reszketett. A bizonytalanság gyötörte, hogy nem feleslegesen jönnek-e ide.

A helikopter rotorjának hangjára az egész falu kitódult a völgybe. Feri a messzelátójával próbálta felfedezni közöttük Márkot, de nem sikerült. A gépet nagyon óvatosan tette le a pilóta, egyetlen apró döccenés A kiáltás nélkül. Lassan a forgó helikopterszárnyak is megálltak és Feri végre biztos talajt érzett a talpa alatt. Odalent az emberek a házak falához lapulva figyelték a manővert.

Mááárk!

A kiáltás végigfutott a völgyön, visszaverődött a sziklákról, és még el sem halt, Feri már látott egy izmos, magas fiatalembert, amint elvált a falubeliektől és öles léptekkel futott a fák közé. A felfelé vivő ösvényen néha felvillant világos bőre. Nem kellett sok idő, hogy a sziklaormon, közel a helikopterhez kibukkanjon a sűrűből.. Feri néhány tétova lépést tett felé, de mikor megismerte ezt a megváltozott, felnőtté vált inkát, futott felé, ölelte át, és nem eresztette két szoros karja közül. Azt azért észrevette, mikor a fiú könnyes szemébe nézett, hogy már egyforma magasak, és ez a fiatal test, feszülő izmaival bármilyen kihívást le tudna győzni.

- Te fiú, te fiú -könnyeivel küzdött – igazi fiatalember vagy.

Hátul a két félmeztelen harcos dárdájára támaszkodva mosolyogva nézte a jelenetet.

- Feri bácsi- törölte meg az arcát Márk – hát eljött értem?

-Nemcsak eljöttem, de haza is vinnélek! - hátrább lépett és Márk szemébe nézett -feltéve, ha velem jössz.

-És ha elengednek – tette hozzá, a harcosokra tekintve.

Azok ketten utat engedtek a régésznek és Márknak, akik leereszkedtek a völgyben várakozókhoz.

-Egy óra múlva indulunk vissza – kiáltott utánuk a pilóta.

Feri szinte nem is hallotta, annyira elbűvölte a paloták szépsége, a barlang torkát elzáró sztélék csodás vésete. A pengényi résen bevilágított a barlangokba és látta az arany szobrok csillogását, a zöld kövek tompa fényét.

- Istenem -rázkódott meg – az évszázad inka kincslelete lehet ott benn.

Szinte támolyogva követte Márkot. A falusiak ölelték, de volt aki félve húzódott vissza. Emlékeztek még erre a fehér emberre, akinek halálát az Istenek olyan félelmetes pusztítással akadályozták meg, ami romba döntötte egész életüket.

Márk beszélt hozzájuk, és ez felbátorította őket is. A várakozás azonban nem hagyta nyugodni őket. Márk minden egyes emberhez odament, és átölelte. Ő sírt, de falubeli társai mosolyogva bólogattak, mintegy áldásukat adva Márk távozására. A fiú lassú léptekkel a tűzhöz ment, a falubeliek némán követték. Feri szerette volna látni mi történik, de az emberek eltakarták Márkot. Magasra lobbant a tűz, mikor a fiú rávetette a kevés fehér port. A lángok kirajzolták a jövőjüket. Örömteli hangos kiáltásaikat Feri jó jelnek vélte. Újra lobbant a láng, újra azok az izgatott kiáltások. Feri megértette, hogy itt valamiféle mágia, varázslat, talán jövendőmondás történik. A felderült arcokat nézve a jelek nem lehettek rosszak. Megnyugvást és biztonságot érzett. A tűz kialudt, az emberek összeölelkeztek. Márk is felkelt, még kicsit elvarázsolva, kótyagos tekintettel. A falubeliek most is némán követték. A régésztől távolabb körbevették Márkot, és ütemes mormogó hangon valamiféle búcsúztatót énekeltek.

Márk nem nézett vissza amíg a gerincre nem értek. Még Feri is érezte a szomorúságot, ami körüllengte a völgyet. A fiú tétován intett. Beszállt a helikopterbe és arcát az üveghez nyomta. Szinte mágikus vonzást érzett, mintha marasztalni akarná ez a völgy. A pilóta kérlelhetetlen volt. A gép döcögve emelkedett, és ekkor még egyszer meglátta a paloták mohás kő tetejét, a házak szépen illesztett szikla falát és a saját háza tetején a kiterített zászlót.

VÉGE