A diéta

A Szilveszter mellett az érettségi találkozó a nagy elhatározások, életmód fordító fogadalmak ideje. Az előbbinél te is tudod, hogy másnap már lelkiismeret furdalásod lesz, mert máris megszeged elhatározásod. Az érettségi találkozók már nagyobb megrázkódtatással járnak. Itt veszed észre, mennyire remeg Salamon Feri keze, hogyan gyöngyözik a homloka, ahogy vágyakozva nyúl a pohárért. Látod Emmát, akibe hetedikben gyötrelmesen szerelmes voltál, ahogy ma estére komikusan megpróbálta belepréselni elhízott testét a két számmal kisebb ruhába. És igen, a mosdó tükrében észreveszed te is a tokádat, és oldalról az elődomborodó hasad.

Szerencsés vagyok, de lehet, csak áltatom magam, hogy csak a harmincadik találkozónkon figyeltem fel az aggasztó jelekre. Két éve kineveztek egy nagy cég ügyvezetőjének. Az életcélom megnyugtató elérése mindaddig éber figyelmemet kissé lankasztotta. Anyagi helyzetem a csúcsra került, ami lehetővé tette, hogy engedjek a csábításoknak. Ez sajnos a harmincadik érettségi találkozónkon másnak is feltűnt.

- Jól nézel ki Gabikám!

A többektől hallott „dicséret” megszólaltatta a vészcsengőt. Miután alaposan körbenéztem, észrevettem, hogy mindannyian ” jól nézünk ki”. Egy kivétel azonban akadt, és ahogy kutattam az emlékeimben, rájöttem, hogy Selmeci Péterre soha nem lehetett enyhe gúnnyal azt mondani, hogy „jól néz ki”.

Selmeci ma is felvehette volna az érettségiző ruháját. Barna haja most is lágy hullámokban hullott a homlokába, és amikor zakóját levette, bicepsze dagadt az inge alatt. Övére nem borult zsírhurka, arcát nem barázdálták ráncok.

A következő években a munka, a rendszertelen életmód, és feleségem kényeztető konyhája miatt egyre ”jobban néztem ki”. Volt ugyan egy kis lelkiismeret furdalásom, de a negyvenedik érettségi találkozóra nem mertem elmenni. Kaptam épp elég sértődött telefont, levelet, de kimentettem magam. Aznap szombat volt és én akkor vásároltam meg az első bérletemet a legjobb kondi klubba. Hosszasan konzultáltam az edzővel, és kemény testépítésbe kezdtem. Feleségemnek ez a fajta eltökéltségem annyira furcsa volt, hogy egyszer lejött a klubba, vajon az a személyi edző nem egy szőke bombázó-e? Nem az volt, és nekem életem részévé vált a testem egészségesen és főleg szépen tartása. Bár a kettő talán együtt is jár. Minden izgalom nélkül mentem az ötvenedik érettségi találkozónkra. Csúcsvezető vagyok a saját cégemnél, a gyermekeim –kellően kistafírungozva- kirepültek. Törődhettem a testemmel. Ezért is nem volt bennem káröröm elnézve ifjúságunk maradékát. Megtört arcok, egészségtelen kövérség, feltűnően rossz protézisek.

Valami, vagyis valaki változatlan volt. Selmeci Péter. Ránctalan arc, a súlyára pedig esküdni mernék, ugyanannyi, mint húsz éve. Elnéztem, hogyan teszi a szépet a mára felismerhetetlen lányainknak, milyen tisztelettudó maradék négy tanárunkkal. Olyan, mint negyedikben a gimiben. Én is megőriztem valamennyit a fiatalságomból, de Selmeci hihetetlen volt.

- Szervusz Péter – karoltam bele, és leültünk távolabb – áruld el, mi a titkod! Valami speciális diéta, új edzésmódszer, yóga, vagy mi az, ami ilyen fitten tart, és nem öregszel?

- Nincs titkom. Bár van valami filozófiám, de az is lehet, hogy csupán szerencsés géneket kaptam.

- Nem hiszem, hogy nem valami speciális diétát tartasz. Én is gyötrődöm, hogy egészségesen éljek, de érzem és látom, hogy az idő kikezd engem is. Téged viszont nem. Ki vele! Mi a titok?

- Semmi tudományos, semmi extra, de érzem, hogy nem tudlak meggyőzni. Egyszer ugorj át egy kis beszélgetésre. Nem mondom, hogy kávéra, mert én csak tejes kávét iszom, de szeretettel várlak. Amikor ráérsz, mert tudom, mennyire elfoglalt vagy.

- Látod, már most is késő, már lyukas az oldalam a kíváncsiságtól. Jövő szerda hat óra?

- Mondtam, nyugdíjas vagyok. Várlak.

A romos érettségi találkozót mégis izgalmassá tette a beszélgetés Selmecivel. Éreztem, hogy valami titka van, és én meg akartam tudni azt. Tudom, évtizedekkel ezelőtt kellett volna kiszednem belőle, és magamnak is használni, de még most sem késő. Akarom tudni, és tudni is fogom. A telefonom kedden és szerdán is figyelmeztetett az időpontra.

Csak feltételeztem, hogy a cseréptetős ház, amely a négyszintes sorházak között szerénykedett, a szépen ápolt konyha kertjével, néhány gyümölcsfájával a szülőháza lehetett Péternek.

- Gyere állj be- tárta szét a kertkaput – a füvem majd felegyenesedik.

- Gyönyörű ez a ház! Családi örökség?

- Itt születtem, itt nőttem fel, a fennmaradó időre pedig miért költöznék el?

A ház belül is megőrzött valamit ódon patinájából. A bútorok kényelmesek voltak, és még szépek is. Nem hiányzott a modern berendezés.

- Ajánlom a finom ribiszkeszörpömet – ültetett le Péter – de ha sört, vagy bort kérsz, az is van mindig a hűtőmben. Néha átjönnek a szomszédok, nekik kell valami italt adnom.

A szörp olyan régi gyermekkori szörp volt, amit anyám a piacon vásárolt.

- Ez igen – csettintettem – olyan mint kisgyermekkoromban.

- Örülök, ha így érzed, mert ez jó kis átkötés lesz ahhoz, amiért jöttél.

- Csak nem a szörp konzervált ilyen remekül? Ilyen egyszerűen nem úszod meg, tessék elmondani a teljes igazságot!

Ivott még egy kortyot, láttam elkomolyodik, megéreztem, hogy most a lényeget hallom, talán az örök fiatalság titkát.

- Mérnök vagyok, nem orvos, így az enyém egzaktabb tudomány. A történet nagyon régen kezdődött. A középiskolában kollégista voltam, a menzán kaptunk enni, és egy-két hónap múlva kezdtem rosszul érezni magam. A bőröm kiszáradt, pattanásokkal lett tele. A lényeg, hogy sem kívül sem belül nem éreztem jól magam. Nagyon vártam már a nyári szünetet, a hazatérést. Otthon elmúltak a kiütéseim, a bőröm sima és feszes lett, de a legfontosabb, hogy jól éreztem maga. A második évben ez megismétlődött, és én a harmadikban már vállaltam a korai kelést és a bejárást a gimnáziumba, csak otthon maradhassak. Az eszem már akkor is mérnöki volt, és valami kipattant belőle.

- Akkor inkább orvosi észjárásod volt, nemde?

- Nem, nem – tiltakozott – színtisztán mérnöki. És ezzel a gondolkodással kidolgoztam egy teóriát. Hangsúlyozom csak teória!

- Az eredményt elnézve – vetettem közbe – nemcsak feltevés ez, hanem valamire nagyon rátapinthattál.

- Arra gondoltam, hogy születésünk után a gyermekkorunkban – én a határt a kamaszkorban szabtam meg – anyagcserénk, gyomrunk, májunk és a többi hozzászokik egyfajta étkezéshez. nevezetesen, ahogy a mama főz, ami az asztalra kerül. Ehhez alkalmazkodnak az enzimjeink, a gyomrunk nyálkahártyája, a hasnyálmirigyünk váladéka. az inzulin termelés, az epesavak. Egyszóval minden, ami a normális anyagcseréhez kell. Utólag hallottam én is a paleolit diétáról, amit elég elvadultnak találtam. Hány nemzedék, mennyi életmód, milyen genetikus változások történtek a paleolit kor óta. Én nem mentem ilyen messzire. Az a tíz-tizenhárom év, ami alatt az anyagcserém – a csak rám jellemző anyagcsere – kialakult, egy életre meghatározta a táplálkozásomat. Ha a kollégiumba kerülsz, vagy dolgozni mész, akkor rendszertelenül eszel és a tested számára idegen anyagokat veszel magadhoz, legalábbis a tökéletesen kialakult anyagcserédnek idegent, és jönnek a bajok. A számára ismeretlen élelmiszereket nem tudja feldolgozni a gyomor,a máj. A sok cukorral megterheled a hasnyálmirigyet. Hiányozni fognak azok az anyagok, amiket korábban feldolgoztak az izmaid. Két évig a kollégiumban én is szenvedtem, de hazatértem és visszatértem arra a táplálkozásra, melyre gyermekkoromban a szervezetem beállt. És láss csodát, végleg megszűntek a panaszaim és azóta mindenben követem a fiatalkori táplálkozási szokásaimat, mondhatnám azt is, máig hű maradtam a mama főztjéhez. Ha ez titok, akkor már te is tudod.

Annyira logikus és egyszerű volt, ezért biztos voltam benne, hogy igaz, és valóban így működünk.

- Azért a világ változik – kötekedtem – be lehet szerezni azokat a táplálékokat, melyeket gyermekkorodban megszoktál?

- Mindent, még azt is, amire nem is gondolnál, és ami fontos, alig drágábban, mint a szokatlant.

- Szamár vagyok – kapott a fejéhez – kávéval megkínálhatlak?

- Ezek után azt hiszem, meg kell gondolnom, hogy elfogadjam-e, mert gyermekkoromban soha nem ittam feketét.

- Akkor tarts velem, mert én csak tejeskávét iszom. Azt pedig te is kaphattál!

- Tudod, most már késő visszapörgetni az idő kerekét, maradok a rendes kávénál.

Amíg a konyhába ment körbe tudtam nézni a nappaliban. A falon régi térképek bekeretezve, a könyvespolcon Verne összes munkája és túlnyomórészt szakkönyvek.

- Keresem a kisvasutat – jegyeztem meg gonoszkodva mikor visszatért.

- Nem sokat tévedsz – nem vette sértésnek, inkább nevetett – a kisvasutam fenn van a padláson elcsomagolva, de gyermekkoromban nagyon sokat játszottam vele. Feltehetően ezért lett belőlem vasút építő mérnök, felnőtt koromban már a mozdonyokkal, sínekkel játszhattam. Terveztem, kipróbáltam, egyszóval nem szakadtam el a kisgyermekkoromtól.

Elém tette a kis kávéscsészét, az ezüstszájú tejes kancsóból pedig töltött a csészéjébe. Úgy tűnt a koleszterinjével nem lehet baj, mert a tej sűrű, sárgásfehér volt.

- Egy kicsit a kávédba? – hajolt át a kancsóval.

Mit mondjak? Nem rontotta el a kávémat. Selymesen, minden kellemetlen kesernyésség nélkül áradt szét a számban.

Selmeci látta, hogy még nem tudtam teljesen feldolgozni a hallottakat, csendben tejeskávéztunk. Közben valami kis gonoszság motoszkált bennem, aminek nem tudtam hangot nem adni.

- Péter, minden világos, észszerű, okszerű, és csak sajnálom, hogy nem én jöttem rá. Azért valami bujkál bennem.

Kérdőn, várakozva nézett rám miközben a tejes kancsóval a jégszekrény felé indult.

- Most, hogy lassan a második gyermekkorunkat éljük, a teóriád alapján vissza kellene kanyarodnunk az anyatejhez ?

A hűtő előtt visszafordult, kis mosoly suhant át az arcán, és felém emelte a tejes kancsót.

- Mégis, mit gondolsz, mivel ittuk a kávét?

VÉGE