Harcosok 1. rész

 

Ifjúsági kalandregény  két részben a maja-azték kultúrából

1. rész

Tenisz csata

A labda éppen a két vastag fehér vonal találkozásánál pattant le, finom mészpor szállt a levegőben. A fiú, aki követte a labda útját, földhöz vágta az ütőjét, de riadtan fel is kapta, mielőtt még az újra földet ért volna. Csalódottan széttárta a karjait, de már mosoly bujkált az ajkán.

A túloldalon a kislány diadalittasan emelte magasba a teniszütőjét, kecses piruett után kicsit gunyoros mosollyal átkiáltott a fiúnak.

- Gém, szett, meccs!

- Ja, a hazai pálya feléd lejt!- legyintett lemondóan a fiú – holnap visszavágó!

- Gyerekek – a terasz árnyékos feléből jött a hang - szendvics, gyümölcslé! Tálalva!

Az iménti kis feszültségnek már nyoma sem volt, és a tizenkét éves kislány megragadva az alig idősebb fiú kezét máris futott az árnyékos asztal felé.

-Na, kinek gratulálhatok?– kérdezte a kislány anyukája, Éva.

A gyerekekből kibuggyant a nevetés, nyoma sem volt már a játék okozta feszültségnek.

-Ma Lilié a dicsőség, de holnap az én napom lesz.

-Márk - simogatta meg a fiú fejét az asszony - szerintem, te lovagiasan hagyod nyerni Lilit.

- Mama csattant fel a kislány – lemostam a pályáról, ez az igazság! Apa jobbat nem is tehetett volna, mint megépíteni ezt a pályát. Sokat fejlődtem mióta Márkkal edzem.

Pár napja ért véget az iskola, és a két gyermek szinte elválaszthatatlan volt a szünidő első napjaiban. Már nemcsak az iskola udvarán hanem a teniszpálya félárnyékos vörös salakján is találkozhattak, így szinte az egész napjuk Éváék vidéki házának udvarán telt. Márk az apukájával élt, aki egy hatalmas cég vezetőjeként hálás is volt a barátainak, hogy biztos helyen tudja a fiát. Ellentétben Lili apukájával, Márké, ha elhatározott valamit, akkor arról sokáig beszélt, részletekbe menően elmondta fiának hogyan fogja lépésről-lépésre megvalósítani amit eltervezett, majd az ötlet parazsa lassan kihunyt, és Márk hajszálpontosan tudta melyik az a pillanat, amely után már beszélni sem érdemes apja terveiről, mert úgysem lesz belőle semmi. Apját nem rázta meg különösebben, hogy terve meghiúsult, jött az újabb ötlet, a tervezgetés, melynek a vége ismét csak a felejtés volt.

Feri bácsi, Lili apja, éppen az ellenkezője mint apa- sóhajtott Márk,. Ha valamit szeretne megcsinálni, azt megtervezi, minden előkészületet megtesz és gyorsan meg is valósítja. Márk legalábbis így látta. Itt van ez a teniszpálya. Lili apukája, Feri bácsi nem lelkesedett a fűnyírásért, viszont lelkes híve volt a tenisznek. Ott állt az a hatalmas kert, melyből ki lehet hasítani egy szép salakos teniszpályát, amivel a fűnyírást is felére lehet csökkenteni. Egy dolgot nem vett számításba, hogy a salakos teniszpálya is igényel gondozást, de egy régész elég ha csak arra a területre koncentrál, ahol „ásat”. Itt pedig szépen meg kellett alapozni a pályát, majd a nagy teherautónyi vörös salakot elegyengetni, tömöríteni és még egyebeket is tenni ellett ahhoz, hogy az a teniszpálya valóban pálya legyen. Lili mindenben segédkezett és amikor apja a lánya szemébe nézett, és ott látta a büszke csillogást, úgy érezte minden fáradtsága kamatostól megtérült. Lili pedig, ha korábban unta is az iskolai „tenisz sulit” most annál nagyobb elszántsággal vetette bele magát az otthoni edzésekbe. A nagy igyekezet egyik oka Márk volt, aki jóval előrébb járt a teniszezésben mint Lili, igaz ő már 14 éves volt, két évvel idősebb mint a kislány. A feladat, hogy legyőzze Márkot éppen ezért volt olyan nagy kihívás Lilinek. Magát, Márkot is meglepte, hogy Lili milyen gyorsan ráérzett az ütőforgatás ízére, és bizony néhány jól helyezett ütés lepte csak meg igazán. Mint most ez a délutáni utolsó. Persze harag azért nem volt, bár Márk férfiúi büszkesége bizony egy kis csorbát szenvedett.

- Apa valami nagy bejelentésre készül – Lili anyukájának arca elárulta, hogy sejti mi lesz az a hír, bár kislánya nem fedezett fel akkora örömet rajta.

- Szerintem, te tudod Mama – pattant fel a székről Lili és karolta át anyja derekát – igazán elárulhatnád, vagy legalább hagyd, hogy kitaláljuk.

- Most üljetek szépen, egyetek és főleg pótoljátok az elvesztett folyadékot! -minden további faggatózást megelőzendő Éva a konyhába sietett.

Márk és Lili egymásra nézett, kezükben mozdulatlanná vált a szendvics.

- Fogalmam sincs -előzte meg Lili Márk kérdését.

- Szerintem-kuncogott Márk – vett neked egy pónit.

- Látni sem akarlak -pattant fel duzzogva Lili – itt vagy te szamárnak, nem kell nekem póni.

A konyhába sietett, de anyukája minden faggatózás elől elzárkózott.

- Apa -pillantott a nagy, konyhai órára – fél órán belül itt lesz. Ne vegyük el az örömét, hogy ő mondhassa el amit szeretne!

- Vásárolt valamit -kísérletezett Lili tovább a faggatással – csak valami utalást kérek Mami!

- Mondtam, hogy én sem tudom. Apa olyan titokzatos volt. Én még rámenősebben faggatóztam mint te, mégsem árult el sokat. Bírd ki, Kicsikém!

-Bírd ki, Márk – hallotta Anya a konyhában a lánya hangját – nem tudunk sokat, de mire megiszod a narancslédet, betoppan apa! Addig izgulhatunk.

Az izgatott várakozás idejét tovább rövidítette az a két torta szelet, amit Éva tett a gyermekek elé.

Távolból egy kocsi kerregését hallották, Lili máris futott a kerítéshez. Az hang egyre közelebbről jött, és már meg is látták a kis piros autót. A kerítés apa újabb zseniális ötlete máris húzódott el, és a kis kocsi bekanyarodott a garázsajtó elé.

A fehér blúzos kislány előbb ért a garázshoz, mint ahogy annak ajtaja feltárult.

-Apa, apa – ugrott a kocsiból kiszálló, magas ősz férfi karjaiba.

Jó lehetőség volt ez, hogy a füléhez hajolva suttogva megkérdje.

-Mond el nekem a hírt!

- Elég annyi, hogy jó hír?- Apja mosolyogva tette le csalódott csemetéjét.

-Csak egy szót mondj a hírből, apa – suttogta.

-Peru – súgta vissza apja.

Lilinek ennyi bőségesen elég volt, hogy titokzatosan mosolyogva fusson vissza a teraszra.

- Na? - kérdezte Márk tekintete.

- Türelem -nevetett szélesen Lili – mindjárt megtudjátok.

Anyukája, Éva az apa elé sétált a kertben, és cinkosan összekacsintottak. Lili árgus szemekkel figyelte őket és úgy érezte, a mama nem volt egészen őszinte, mert többet tudhat, mint amennyit elárult. A telefon csengése megzavarta az idillt.

- Adom őt – nyújtotta Márk felé a kagylót beszéljétek meg!

- Apa- Márk legsírósabb hangját vette elő – csak egy kicsit maradnék még, amíg Feri bácsi elmondja a legizgalmasabb híreket.

Apja beleegyezhetett, mert mosolyogva adta vissza a telefont Évának. Apja mindig beleegyezett ha valahol maradni akart. Apja számára nem a fia, hanem a munka, az előmenetel volt a legfontosabb. Márk boldogan kortyolt a narancsléből és áhítattal figyelte Feri bácsit.

- Szóval – csigázta tovább az érdeklődést Lili apukája – úgy tűnik, utazunk.

-Apa – Lili áttelepedett apja térdére – mond gyorsan, úgy érdekesebb!

- Ösztöndíjat kaptam – apja elkomolyodott – egy év Peruban.

Hirtelen mindenki elcsendesedett. Lili apukája, Szamosi Ferenc a legismertebb inka kutató volt az országban. Kisebb utazásokat tett is Közép- Amerikába, ahol nagyon nyitott szemmel járt, és számos új, érdekes elképzelést vetett fel az aztékok, inkák, maják régmúltjáról. Ezek ugyan rövid utak voltak, de Lili és anyukája aggódva várta a híreket és apa megérkezését. Most ismét ez az aggodalom látszott mindkettőjük arcán.

-Jól hallottam? – Éva átkarolta férje vállát - Azt mondtad, utazunk. Mi is mehetünk?

-Az ösztöndíj egy éves, de az első két hónapra családostól megyünk.

Lili röpült és két oldalról hosszan puszilta apját.

-Mikor megyünk?

Éva is felnevetett, de tagadhatatlanul ezt kérdezte volna ő is. Egyedül Márk ült csendben, kicsit talán szomorkodva is.

Feri bácsi – félve szólt bele – a piramisokat fogja kutatni?

-Tudod Márk – komolyodott el Feri – nem nagyon szeretem a piramis szót. Az nekem fenn van tartva a gízai, egyiptomi piramisokra.

-De én sok képet láttam a maja piramisokról is.

-Igazad van, Márk – kapott egy simogatást a fiú – csak óriási a különbség a piramisok között. Egyiptomban a fáraók temetkezési helye volt, mondhatnám azt is, hogy sír. A majáknál pedig áldozati hely, hívhatom akár oltárnak. Míg Egyiptomban a piramis a fáraó nagyságát jelezte, addig a majáknál segített az éghez közelíteni az oltárt, ott fenn, a tetején. Lenn álltak a maják, a piramis csúcsán pedig a papok mutattak be áldozatot. Képzeld, mikor az áldozatból kimetszett, még dobogó szívet felmutatták, milyen zúgás, kiáltozás lehetett!

-Jaj, apa -Lili odabújt – ezeket ne meséld!

- Ezeket én is csak elképzelni tudom- szorosabban ölelte Lilit – de éppen ezért lesz fontos most odamennem, kutatnom. Helyesebben nem is az aztékokat, majákat, hanem egy kis törzset, akik nagyon okosak és erősek voltak. Ezek a taraszkok.

- Ez jó -nevetett fel Márk – könnyen megjegyzem a tarack szóról.

- Ne tréfálkozz – nézett rá megrovón Lili – régen élt emberekről beszélt az apa. Lehet, hogy okosabbak voltak mint te.

Apja jókedvűen nézte a két gyermeket, akiket máris elkapott az utazási láz.

-Bizony a taraszkok – fordította komolyra Feri a szót – sokat tanultak a szomszédos népektől, jól is hasznosították a tudásukat, még az aztékok sem bírtak velük, a mayáknak pedig sok tudást átadtak.

Apa kortyolt a kávéjából, bekapott egy szelet süteményt.

- Két hónap elég lesz, hogy megszervezzem a magam kis expedícióját, ti pedig ismerkedtek majd Peruval, a maya-azték maradványokkal. Szerintem a ti életetek, mamával izgalmasabb lesz, mint az enyém a nemzeti könyvtárban, a repüléseken, az őserdei kóborlásokon.

-Csak baj ne történjen veled – bújt apjához Lili – és mindent fényképezz le!

Mintha csak végszóra történne, duda harsant a ház előtt.

-Márk, itt van apukád!

A fiú kelletlenül felállt, kiballagott apja elé, és kézen fogva jöttek be.

-Szervusz István – ölelte át apa a szemmel láthatólag fáradt érkezőt– lekéstél a nagy hírről.

Az őszülő férfi feltolta a szemüvegét, fáradtsága eltűnt, érdeklődés csillant a szemében.

-Csak nem valami nagy kaland van készülőben? - ujjával megbökte Feri vállát – te nem tudsz nyugton maradni. Csak nem ismét utazás?

-Valami olyasmi – nevetett Feri – ráadásul hosszú utazás , Mexicón át egészen Peruig.

- Már megint a mayák, aztékok?

- Most más – nevetett Feri – egy kicsi, de nagyon erős törzs emlékeit szeretném felkeresni, feltárni. A Taraszk törzset, helyesebben az ő fővárosukat Tzintzuntzant.

Lili látta, hogy a név hallatán Márk pukkadozni kezd, de szigorú tekintettel belefojtotta a kitörő nevetést.

-Mikor indulsz? Egyedül mész? Meddig maradsz?

Istvánból csak úgy záporoztak a kérdések.

-Amint meglesznek az oltások, papírok máris indulok. Helyesebben indulunk, mert az első két hónapra jön Éva és Lili is. Én még maradok tíz hónapot.

István arcán látszott a meghökkenés, Márkén apró irigység suhant át.

Éva süteményt kávét hozott, István és Feri beszédbe elegyedtek. Ők még mindig Mexicóról, Peruról beszélgettek de valahogy megtört a varázs, az izgalom csillapodott.

Ki tud ilyenkor aludni?

Késő éjszaka köszöntött rájuk, de sem Feri, sem Éva nem volt álmos. Mama szeme izgatottan csillogott, apa pedig tarkója alá tett kézzel elgondolkozva nézte a plafont.

A folyosói halk surrogás azonban mindkettőjüket éberré tette. Az ajtó halkan résnyire tárult, majd a mezítlábas pizsamás Lili besurrant.

_Látom, van aki nem fáradt el ma - kapta oda a tekintetét apa -tudod, hogy már holnap van?

-Apa – Lili a legmegindítóbb hangsúllyal ejtette a szót – szeretnék tőled valamit kérni

-Mi lenne az drágám?

- Csak nagyon halkan kérdezném.

-Hé, -csattant fel Éva – mi ez a nagy titkolózás?

Lili szemlesütve megállt szülei ágya végében.

- Na, jó – Mama felkelt – megyek a fürdőbe, hagylak benneteket összeesküvők.

-Apa – Lili nagyon komoly arccal beszélt – elvihetnénk magunkkal Márkot arra az időre, amíg veled leszünk?

Apja szinte talpra ugrott az ágyból, szeméből tanácstalanság sütött.

-Mire gondolsz? - hangja oktatóan csengett – nagy felelősség ám ez. Talán az édesapja sem engedné el. Mi lesz, ha baja esik?

- Apa csillapította a kislány – Márk tud magára vigyázni, és én is figyelnék rá!

- Kicsikém – apja csak most kezdett magához térni – vad idegen ország, nem beszélitek a nyelvet. Haza sem találnátok, ha elkalandoztok. Márkot az apukája sem engedné el ilyen kalandra.

-Apa – hangja inkább rendreutasító volt, mint kérő – István bácsi ideadja Márkot minden nap, mert nem tud rá vigyázni. Sok a munkája, és tudja, hogy mi itt jobban vigyázunk rá, mint ő. Itt legalább eszik rendesen.

Ezt az utóbbi megjegyzést végső rábeszélésnek szánta Lili

-Hát ez az – nevetett fel apja – Peruban egészen furcsa ételeket kapnátok, mi lesz ha Márk megbetegszik? Más veszély is leselkedik ránk is, rá is! Minden pillanatban nem tudjuk a kezeteket fogni. Egy rossz lépés és nyakunkon a baj!

Nem, nem drága kislányom! Felejtsd ezt el. Épp elég lesz rád vigyázni -húzta magához Lili fejét – Idegen ország, idegen emberek. Felejtsd el ezt kislányom. Márk sem fog haragudni. Két hónap múlva az iskolában találkoztok.

- Na, összeesküvők, – lépett be mama – aludhatunk végre? Hosszú volt a nap.

Lili illedelmesen puszit adott az őt szorosan karoló mamának, megcirógatta apja vékony szálú szakállát és jó éjszakát kívánt. A kelleténél is lógóbb orral és lassan ment a saját szobája felé, nem látta apja csodálkozva felhúzott szemöldökét és Éva kérdő tekintetét.

-Szeretné, ha erre a két hónapra Márkot is magunkkal vinnénk.

Éva hirtelen felült az ágyon és megrökönyödve nézett férjére.

-Ferikém – még a két kezét is imára kulcsolta – ugye nem ígérted meg! Épp elég lesz egy ilyen kisasszonyra ügyelnünk.

Feri bűnbánó arccal hallgatott.

-Határozottan nemet kellett volna mondanod -erőszakoskodott Éva – de István úgysem engedi, ha pedig a felesége is megtudja, lesz nagy patália.

-Nem ígértem semmit. Láttad milyen megtörve sietett ki.

-Én csak azt láttam, hogy még az ajtóban is megállt egy kicsit, hátha épp akkor hangzik el a beleegyezésed, és ő röpült volna vissza egy nagy ölelésre. Ferikém, nagyon szépen kérlek, még csak biztatást sem adj ebben az ügyben. Veszélyes helyre megyünk, a nyelvet sem beszéljük, épp elég fárasztó lesz hármasban is. A felelősség pedig óriási.

Feri szólt volna, de felesége minden hangot bezárt a szájára tett tenyerével.

-Álmodd meg, mit tegyünk -suttogta, mikor kinyithatta a száját!

-Ilyesmi nem az álmokban dől el, -csípett Éva a karjába -hanem nagyon is józan pillanatokban.

Az egész napi várakozás izgalma, a friss, és pompás hírek lassan mindkettőjüket elálmosította, kezüket összekulcsolva megnyugodva aludtak el. Magas hegyekről, papagáj rikoltástól hangos erdőkről, sebesen robogó sötét vizekről és a végtelen Amazonasról álmodtak, ahogy Lili és Márk is.

A reggeli nap pedig mintha valóra is váltotta volna álmaikat. Már kora reggel trópusi hőség telepedett a kertre, a szobák nyitott ablaka is ontotta a meleget.

Apa halkan dudorászva, néha a hideg víztől nagyokat sóhajtva tusolt. Mama kisettenkedett a konyhába és elkészítette a kávét. Illata pár pillanat alatt betöltötte a lakást, Feri még a tus alatt is élvezettel szippantotta be Az asztalra tett vaj pár perc alatt olvadozni kezdett, de ki törődött most ilyen aprósággal. Oltást kell kapni a Fertőző osztályon. Szerencsére az irataik a fiókban összebújva vártak a nagy alkalomra, amikor szárnyra vehetik az egész családot.

Éva fejéből nem ment ki a tegnap esti beszélgetés, Lili kérése. Minden idegszála tiltakozott az ötlet ellen, bár volt valami rejtőzködő kis manó, aki mintha azt suttogta volna a fülébe, de talán nem is oda, hanem a lelkébe, hogy vigyétek el Márkot is!

Amíg erre a hangra figyelt, a pirítós kissé megbarnult, de most azt sem bánta, újat tett a sütőbe, és bekukkantott férjéért a fürdőbe.

-Lili még mélyen alszik -súgta – gyere, most kettesben reggelizünk. Van mit megbeszélni.

Lehet nyugtalanul aludni, de Márk szinte felszántotta az ágyát. Az állandó forgolódástól lepedője hosszú csíkká gyűrődött, akár le is ereszkedhetett volna rajta az ablakból az egyre forróbb és egyre zajosabb utcára. Néha felriadt, szeretett volna beszélgetni Lilivel, vagy apával, de még anyukáját is felhívta volna, hogy kikönyörögje az engedélyét. Érezte, hogy Feri bácsi az szülői belegyezés birtokában hajlandó lenne igent mondani kérésére. Két hónap még az iskolakezdésig, mennyi minden kaland, látvány, szórakozás és, igen, sok tanulás is beleférne ebbe a két hónapba, Ott lenne Lili a szüleivel, akikhez szinte jobban vonzódott, mint a sajátjaihoz. Apa még csak hagyján, vele jól ki lehet jönni, ha nem fáradt a sok munkától. Sajnos szinte mindig. Ilyenkor viszont megkéri Éva nénit és ő, Márk az egész napot Lilivel töltheti. Játék , ha esik, tenisz kinn, ha süt a nap. Igaz ő úgy érzi, ha Lilivel van, akkor mindig süt a nap. Nem tett még le a tervéről, hogy bekéredzkedik a csapatukba, de száz százalékosan biztos volt abban, hogy anyukája nemet mond. Apa, apa még csak meggyőzhető lenne, mert ő ismeri Lili anyukáját, aki szigorú ha kell, ám általában kedves. Mint ma délután is. Márk még a szájában érezte a kakaó ízét és a gyümölcsöket. Apró neszre kinyitotta a szemét. Kinn már derengett, ágya mellett apja állt, és mosolygott.

-Sok lesz a munkám -súgta – nekem ez a nulladik órám. Te még aludj, ha kedved van átmehetsz Liliékhez.

- Apa – ült fel és fogta meg a kezét- úgy szeretnék velük menni Peruba!

Kimondta és vágyakozó szemekkel nézett apjára. Sajnos meglátta a meghökkenést is az arcában. Mindketten hallgattak.

- Mond ezt még egyszer! - már csak a csodálkozást látta apa felhúzott szemöldökein.

-Kérlek, engedjetek el Feri bácsiékkal Peruba!

Apja megvakarta azokat a csodálkozó szemöldököket.

-Én még lehet, hogy beszélnék is Ferivel az érdekedbe, de tudod, ehhez a mamád beleegyezése is szükséges.

Márk már nemcsak ült, fel is pattant, átkarolta apja nyakát és szorosan ölelte az arcát. Igaz még ebben a pillanatban sem felejtette el, hogy a fülébe súgja:

-Beszéld rá, beszéld rá őt is!

Márk a szülei válása óta megfogadta, hogy a mama nevét ki nem ejti. Őt okolta a válásért, hogy az addig boldog családjuk széthullott.

- Nem voltunk igazi család - kiáltott rá a fiúra egyszer – apád mindig csak dolgozott. Nem mentünk színházba, cirkuszba, közösen kirándulni. Nem törődött a te neveléseddel.

Márk arra gondolt, hogy ebből ő maga nem sokat vett észre. Feri bácsi és Éva néni mindazt pótolta, amit az ő apja a sok munka miatt nem tudott megtenni. Lilivel pedig mindig megtalálták a közös hangot.

- Korán kezdek, és lehet, hogy későn jövök – tette hozzá apja – menj át Feriékhez. Már felhívtam Évát és várnak. De nem kell sietned, mert Lili még alszik. Megyek majd érted.

Márk már megszokta ezeket a mondatokat és boldogan intett apjának. Újabb nap, újabb esély, hogy azt a Perut megbeszéljék Éva nénivel. Az volt a titkos érzése, hogy sikerülni fog.

- Hahó, gyerekek – kiáltott be Éva a konyhaasztalnál összebújva suttogó két gyermeknek – harsog a nyár a kertben, érik a finom barack, szilva!

Mintha csak valami csínyen kapták volna rajta őket, mindketten felugrottak az asztaltól.

- Látom – Éva csípőre tette a kezét – folyik tovább az összeesküvés – Márk, te vagy az idősebb, kérlek fejezzétek be. Hamar el fog telni az a két hónap, és mi visszajövünk Lilivel. Feri pedig kinn marad és kutat.

A lehorgasztott fejeket elnézve, úgy érezte, valami magyarázatot még kell adni.

- Márk, te vagy az idősebb – a fiú lehorgasztott fejét elnézve legszívesebben igent mondott volna – idegen a nyelv, idegen emberek, és a táj is veszélyes. A tengerpart, az Andok hegyei, a hegyeken túl az őserdő, mind, mind ismeretlen és számos veszélyt rejt. Nem foghatom minden pillanatban a kezeteket.

A lehorgasztott fejű hallgatásuktól csak még jobban elszomorodott. Annyi érzelem, annyi ragaszkodás, annyi vágy sugárzott felé a gyermekekből, hogy szinte elsírta magát. Belül azért érezte, hogy felelőtlenség lenne még a Márkkal való törődést is a nyakába venni.

-Tessék meginni a kakaót, megenni a sütiket !– próbálta lezárni a reggeli vitát.

- Éva néni – Márk dörmögésében nem volt sértődöttség – azt tetszik tudni, hogy a kakaó is onnan származik?

Az onnant jól kihangsúlyozta. Éva nem is állhatta meg nevetés nélkül.

- Na, sipirc ki a friss levegőre – hajtotta az ajtó felé a két gyermeket – egy órányit még a napon is lehettek. A tenisz visszavágót tegyétek délutánra. Bár ő befejezettnek nyilvánította a Peruról nyitott vitát, Lili és Márk cinkosan összekacsintott, leültek a terasz lépcsőjére és folytatták a sugdolózást! A terasz alapjának terméskövei nyomták vékony hátukat, de a tervezgetés örömében nem érezték a fájdalmat.

-Szerinted, – kétkedés csendült ki Márk hangjából – van esélyem?

-Ha lemondasz róla, akkor nincs.

- Anyukád is apukád is attól fél, hogy velem történik valami baj, és ők lesznek a felelősek.

-Tudunk mi vigyázni magunkra Peruban is – Lili próbált reményt önteni a fiúba – adj nekik egy kis időt, hogy átgondolják. Persze az sem lenne rossz, ha a te szüleid beleegyeznének.

- Azt bízd rám! - Mégis csak nyomta a hátát az a kő nagyon, Márk előre is hajolt – anyukám örül, ha nem vagyok a szoknyája körül, apát pedig ismered. Ha Feri bácsi mond neki valamit, arra ő rábólint.

-Menjünk vissza az árnyékba – húzta fel Lili a fiút – beszélek a mamával.

Még semmi sem dőlt el

A kórház folyosója zsúfolt volt, a két gyermek elveszetten követte Évát. Behúzódtak az ablakmélyedésbe, amíg Éva nevetéssel és öleléssel üdvözölt egy termetes asszonyságot.

-Most hová készültök?

Éva és Feri a mexicói magyar nagykövetségen ismerte meg a külügyes családot, mikor rövid időt töltöttek ketten Mexicóban. Mikor hazatértek, még sokáig mesélték a történeteket a követségi házaspárról nagy nevetések kíséretében. Lili csak a nevetésre emlékezett, a történet már nem jutott eszébe. A sarokba húzódva fogta Márk kezét, amikor a nővér behívta mamát és ők gyorsan követték a gyógyszerszagú rendelőbe.

- Anyuka menjen vérvételre – tolta a másik szoba felé Évát a nővér – ők pedig megkapják az oltást.

Éva nem vette észre azt a rövid szavacskát, hogy „ők” . De a gyerekek cinkosan egymásra néztek.

- Nem félsz? -kérdezte súgva Lili.

- Ha neked nem lesz tőle bajod, akkor nekem sem – csípett a karjába Márk

- Neveket kérek – szólt mogorván az orvos, miközben kezébe vett egy fecskendőt – a fiú nem szerepel az én listámon.

Azok ketten megdermedtek.

-Menj a nővérhez – intett a doki Márknak – és írasd be magad!

A fiú szinte futva tette meg azt a pár lépést a nővér asztaláig és már útközben előrántotta az igazolványait. Lili a paraván mögött lehúzta a könnyű nyári ruhá-

ját és fájdalmatlanul megkapta a karjába és popsijába az oltást. A várakozó Márknak a doktor csak a szemével intett, aki helyet cserélt a lánnyal és hamarosan két kis szúrással ő is megkapta az injekciókat.

- Ez miért kell? - csak a folyosón merte megkérdezni Lilit.

- Azok ellen a betegségek ellen véd, amelyek nálunk nincsenek, de ott Dél-Amerikában gyakoriak.

- Akkor egy akadállyal kevesebb, hogy én is mehessek veletek – derült fel Márk – már csak a papa és a felesége van hátra.

-Gyertek – termett hirtelen mellettük Éva – itt meg lehet fulladni, nincs levegő.

Ha valaki, akkor a két gyerek nem bánt most semmit. Minden úgy alakul, ahogy a legszebb álmaikban sem képzelhették.

-De jó lenne, ha mehetnék – gondolta Márk.

-De jó lenne, ha jöhetne ő is – álmodozott Lili.

Másnap reggel láztól vacogva ébredtek.

-Maradj ágyban – simogatta meg Lili nedves homlokát Éva

Márknak mondani sem kellett, még édesapja is látta a láz pírt, a veríték gyöngyöket a homlokán.

- Hozok be neked ide italt – fordult a konyhában Márk apja - ágyban maradsz. Ez valami nyári nátha, egy-két nap és rendben leszel. Ma nagyon igyekszem haza és veled leszek. Addig pedig inni, inni és megint csak inni- mutatott a párás nagy üvegre. Felhívom Évát, hogy lázas lettél, ahogy őt ismerem nem hagy téged egyedül. Márk is ebben reménykedett, talán Lili is átjön, de késő délután csak apja érkezett meg aggódva.

- Képzeld, Lili is lázas, ő is ágyban maradt. Éva szerint ő az oltástól lett beteg. Ez a láz azzal jár. De, te, hol kaphattál el valami vírust?

Márk, talán a láztól megzavarva úgy érezte, itt a pillanat, amikor apjával meg kell osztani a tegnapi csínyt.

-Na, de miért oltattad be magad – hőkölt hátra apja – valami bajod is lehetne tőle.

- Apa – Márk könyörgőre fogta – el sem tudod képzelni, mennyire szeretnék én is Feri bácsiékkal menni. Látod – próbált mosolyogni – már az oltás is megvan.

- Kisfiam – töprengett apja – ahhoz még sok minden szükséges. Megfelelő ruhák, a mamád engedélye, hogy csak a legnehezebbet említsem.

- Szerintem te, ezeket meg tudod szervezni.

- Márk, figyelj rám. Ami a legfontosabb! Tud erről Feri és Éva, hogy te is szeretnél velük menni, mert erről mi még nem beszéltünk?

-Lili már említette nekik.

- És?

- Haaát – Márk fáradtan hátradőlt – beszélhetnél velük te is.

Apja mérnöki gondolkozásába nem fért bele ennyi bizonytalansági tényező- leginkább volt felesége tiltakozásától tartott. Ahogy barátja, Feri említette két hónap az egész, nyolc hét. Utána a gyerekek jönnek haza Évával. Ez így nem tűnik nagyon veszélyesnek, csak Évára a két gyermek óriási terhet ró. Elővette a telefonját.

- Pár óra múlva otthon lesz Feri bácsid is- pillantott a faliórára- megyek és beszélünk, de azt mondom, hogy ne reménykedj.

Márk a fal felé fordult, hogy apja ne lássa a könnyeit.

Reménykedők

Márk apukája csak késő délután szabadult a munkájából és az ebédet firtató kérdésire Márk széles mosollyal adott választ.

-Itt járt Éva néni – a mosoly most nem esett nehezére – és finom pipihúslevest hozott, sok répával, és tudod, azzal a nagy májgombóccal, amit csak ő tud olyan jól csinálni.

- Évára mindig lehet számítani. Harsány köszönetet várok el tőled neki.

-Meg is köszöntem, apa - Márk türelmetlenül kiült az ágy szélére – ugye te most elmész és megkéred Feri bá«t, hogy mehessek én is?

-Az a gyanúm, - gondolkozott hangosan apja – hogy ebben inkább Éva nénid fog dönteni. És így is van rendjén, Rajta lenne a felelősség.

-Apaaa – könyörgött a fiú – kérd meg akkor őt, szépen. Intézd el. Ígérem jövök vissza velük épen, egészségesen.

Apja nem volt gyáva, de ahogy bevillant egy idegen város képe, Lima, az őslakosok tarka szőttes ruhái, a tolakodás, az utcák szennye, erősen elgondolkodott, kell-e neki rábeszélni Feriéket, hogy vigyék magukkal Márkot is. Érezte, mennyire ideges lenne, félve figyelné majd a híreket, és a fél fizetését eltelefonálná a fia után érdeklődve. Látta Márk vágyódását, a megingathatatlanságát is, és reménykedett, hogy ez a nagyfiú talán többet fog segíteni ott kinn, mint amennyi gondot okozna.

- Hogy érzed magad?-

- Már nem vagyok annyira forró -csillant fel a fiú szeme – elkísérhetlek?

-Azért azt még nem – tolta vissza finoman apja – maradj csak az ágyban! Ígérem jól képviselem az érdekeidet egyedül is.

- Mielőtt visszaindulsz, telefonálj!

Márk szeme az izgalomtól, türelmetlenségtől csillogott. Apja szeméből olvasva, ugyanazt a régi határozottságot, biztonságot vélte felfedezni, ami egész apró kora óta

mindig megnyugtatta, bizakodással töltötte el. Apán nem fog múlni, gondolta, ő mindig hajlandó volt mindent megtenni értem.

Az ablak mögötti fákról a madarak esti sustorgása hallatszott, de sem telefon, sem apa nem érkezett. Nézte a halvány holdsarlót a kora esti égbolton. Vajon Limában merre áll a hold szarva?

Lilli hallotta a telefon halk ciripelését, gyorsan bebújt a paplan alá. Szülei, Márk apukájával lenn beszélgettek, néha halk nevetés szűrődött fel. Próbálta kitalálni, hogy ilyenkor kinevetik-e a gyerekeket, vagy éppen örülnek, hogy együtt mehetnek majd.

- Nem hallottam semmit – suttogta a telefonba – nekem is ágyban kellett maradnom.

- Ha megtudsz valamit, hívjál, hátha apa elfelejt telefonálni.

- A rossz hírt én sem akarom mondani.

- Nem érdekes, hívjál bármit megtudsz.

A telefont visszadugta a paplan alá. Nem hallotta mama papucsának kopogását a lépcsőn, és a hosszú tárgyalás reménnyel töltötte el. Mélyet sóhajtott. Annyira, de annyira jó lenne, ha erre a pár hétre Márk is ott lehetne velünk!

Ahogy a hold egyre világosabb lett a sötét égbolton, Márk mindjobban érezte a lázát.

Félálomban, forgolódva várta a telefonhívást, de a csend ismét az álom és az ébrenlét határára sodorta. Nem reménykedett sem apja, sem Lili telefonhívásában. Nem reménykedett abban sem, hogy valaha elkísérheti Lilit Peruba. Volt azért valami kis izgalom benne, hátha mégis, hátha ő is mehet , hátha kézen fogva sétálhatnak majd Lima piacterén! A telefon néma maradt, a láz egyre inkább elálmosította, valahol fenn a hold előtt egy sötét madár repült el, s ő is mély álomba szenderült.

Éva és Feri szótlanul néztek egymásra az ágyukban. Feri arca inkább mosolygós, Éváé elgondolkozó volt.

- Ne nevess – csipett a karjába Éva- az én gondom eggyel nőni fog, te pedig nyugodtan utazgathatsz az Andokban.

- Hohó – Feri keze tiltakozva emelkedett – az első két hónap a tiétek. Megmutatom nektek, merre éltek az inkák. Mit építettek, milyen utakat hoztak létre. Nekem, Márk csak ösztönzés arra, hogy a két gyermeknek sok-sok érdekeset mondhassak.

- Nekem viszont minden pillanatom izgalom lesz. Mit csinálok két gyerekkel!

-Ugyanazt, amit Lilivel tennél. Óvnád, figyelmeztetnéd, magyaráznál neki. Hidd el Drágám, Márk nem lesz olyan nagy teher. A két gyerek pedig remekül megért majd téged és egymást is.

-Hé -fordult hirtelen a férje felé Éva – te már el is döntötted? Jön Márk is?

-Én szívesen vinném, de te mondod ki a döntő szót.

A hálószoba ajtaja hirtelen felpattant és Lili szinte repült anyja ágyába .

-Mama, édes mama - karolta át anyja nyakát – úgye, jöhet Márk is? Rendesek leszünk, hidd el

-Drága Kicsim! Húzta Éva magához kislányát - Ez nem egy kalandos kirándulás a Pilisbe, hanem veszélyes út egy idegen országba.

- Vigyázunk magunkra és figyelek Márkra is. Tudod, rá kell is, mert olyan kelekótya!

A kaland elkezdődik

Ahogy a láz csillapodott, úgy lett egyre elevenebb mindkét gyermek, és egyre éhesebb. Márk apukájának hűtője nem sok finomságot tartogatott, de egy szép szelet zsíros kenyér zöldpaprikával ideig-óráig csillapította Mark éhségét. Talált még egy fél üveg baracklekvárt is, majd elégedetten hívta fel Lilit.

- Mi hír – törölte meg száját – miről tárgyaltak a szülők?

- Kettőt találhatsz.

-Nem megyek, megyek. Eltaláltam.

-Jössz te is te nagyszájú!

Márk telefonostól ráugrott az ágyra, hátradőlt és érezte a könnyeket a szeme sarkában.

-Ez tuti biztos?

Lili halkan felnevetett, de ezt Márk nem is hallotta, mert csak paskolta a tenyerével a paplant. Boldog üvöltözését Lili jól hallotta a telefonban.

- Mama vállalt téged is, bár próbáltam lebeszélni – gonoszkodott Lili – apukád megígérte, hogy normális leszel.

- Én mindig az vagyok. Valamint okos, szófogadó, tisztelettudó, és már közel száz szót tudok portugálul!

-Na, akkor, te szószátyár készülődhetsz, de majd apukád csak este mondja meg, mert tegnap este már elaludtál.

Márk szívből sajnálta, hogy nem ugorhatott tegnap este apja nyakába. Csodás nap ez a mai, átalussza az egészet, hogy apja ébreszthesse és nagyon, nagyon boldogan megköszönhesse neki ezt az ajándékot. És Éva néninek, és Feri bácsinak, és az egész világnak, mert vele most madarat lehetett volna fogatni. Persze Lilinek is, aki végig izgulta az egész történetet, és akivel annyira, de annyira jó lesz Peruban kalandozni.

Repülünk

Mindkét gyermek félrebillent fejjel, résnyire nyitott szájjal, kiszáradt ajkakkal aludt. Az óceán végeláthatatlan tükrét csak néhány apró felhőpamacs törte meg. Éva gondolkozott megmutassa-e a két fáradt vándornak, végül megsajnálta őket, és hagyta pihenni a két őket. Lesz még látnivaló a hosszú úton. Férje vállára hajtotta a fejét és lehunyt szemmel ábrándozott Peruról, míg csak az álmodozásból félálom nem lett.

Furcsa volt, hogy kinn egyre inkább sötétedett, hiszen nyugatra haladtak, ahol már a nap is lenyugodott. Jól esett neki is az elmúlt napok rohanása után megnyugodni. Pihenni nem tudott, mert Limára gondolt, az ottani új életre, még ha csak egy hónapig fog is tartani. Megborzongott a felelősség súlyától.

A repülőtér alacsony, levegőtlen csarnokában a két gyermek fáradtan símult Évához. Feri a gyér számú várakozó között próbált valakit találni, aki talán rájuk vár, aki legalább tudja, hogyan tovább. Az a fekete hajú, barna bőrű, tömzsi ember úgy látszik jobb emberismerő volt, mert mosolyogva megveregette Feri vállát.

- Megjöttek – nevetett felszabadultan – és én is itt vagyok professzor. Kinn vár az autó, megyünk a szállásukra.

Feri megkönnyebbülve ölelte át a férfit, Éva pedig megállapította, hogy ezt az arcot már látta Feri korábbi útjáról készített fényképeken. Segítőjük is ügyesen emelte le a nagy bőröndöket és máris indultak a kinn várakozó amerikai méretű autóhoz.

-Ma éjszaka a Régészeti Intézet házában laknak majd -

kísérőjük indította az autót – holnap majd megbeszélik a többit Amado úrral az intézetben.

A város késő éjszakára elcsendesedett, bár az autók úgy száguldoztak mint Pesten.

A ritka levegőben nagyokat lélegeztek, és mire elérték szállásukat majd mindannyian elaludtak. Igaz, az álomra sem kellett sokat várni. A csomagjaik egy sarokban várták a reggelt. Éva gyorsan kibújtatta a gyermekeket az utiruhákból, akik a puha plédek alatt pillanatokon belül elaludtak.

- Ha egész éjszaka ébren leszek is – Feri átölelte feleségét – akkor is csinálok egy kávét. Látsz valahol kávéfőzőt, őrölt kávét, esetleg egy kis cukrot?

Vizsgálódva nyitogatta a villanytűzhely feletti farekeszeket. Hirtelen, diadalittasan kezdte kitenni az asztalra a nagy, üveg kávéfőzőt, és a nagy doboz őrölt kávét.

-Ugye, te is velem tartasz! – suttogta Évának – Kicsit meg akarok pihenni.

A kávé talán soha nem esett jobban, és Éva kezének melegsége sem. A fáradtság hirtelen szakadt rá mindkettőjükre. Soha ilyen jól nem esett lehajtani a fejüket az apró párnákra és átmelegedni a bolyhos plédek alatt.

Hiába a kellemes meleg ágy, a távolban a hűtőszekrény halk duruzsolása, Éva szemei pár óra múlva felpattantak. Lima távoli zsongása, az autók összefolyó dübörgése Budapestet idézte. Feri nem fog haragudni egy újabb kávé miatt -gondolta, és lopva bepillantott a gyermekek szobájába. Összegömbölyödve aludt Márk, Lili pedig fáradtan kucorogva. Nyolc óra nézett ijedten a karórájára. Talán lesz annyi emberség a régészekben, hogy nem kopognak azonnal az ajtón! Feri nem szándékozott felébredni. Átfordult, morgott valami érthetetlen és szemmel láthatólag újra álomba merült. Éva csendben elkészítette a kávéját és gondterhelten tervezgette a következő néhány hetet. Két gyermek sem sokkal több gond, mint egy, nyugtatgatta magát, csak meg kell tervezni az életüket. Legyen izgalmas, tele maradandó élménnyel, amit majd büszkén lehet mesélni az osztálytársaknak. Elhatározta, hogy ő is megpróbál mindent, hogy életreszóló élményt kapjon a két lurkó.

-Hahó, hahó -suttogta Éva a két mélyen alvó szobájában. Lily szemei azonnal felpattantak, Márk pedig félig nyitott fél szemével szemrehányóan tekintett Évára.

-Kimennék a piacra – mosolygott rájuk Éva – kinek van kedve velem jönni?

-Megyek, Mama – dugta ki a lábát a takaró alól Lily.

- Én is -dörmögte halkan Márt – miért is megyünk?

-Először is – ült le az ágyára Éva – azért, mert a piac mindenhol nagyon érdekes. Egzotikus emberekkel találkozhatsz, megismerheted a helyi terményeket, termékeket. Ha szerencsénk van, valami reggelit is kapunk, ami különleges lesz.

Márk gyomra hangosan megkordult, Éva is Lily is felnevetett.

-Akkor, tessék gyorsan összeszedni magatokat, hogy még lássunk is valamit!

A két gyermek soha ilyen gyorsan még nem készült el, most izgatottan várakoztak Éva mellett.

Kiszabadulva a szoba zárt csendjéből odakint emberek, teherautók, mopedek tömege fogadta őket. Ennek megfelelő hangzavarral. A piac fakapuja színesre pingálva hívogatóan tárva, férfiak tömege prém sapkában, a nők színes ruhákban kis kalappal a fejükön léptek egyik árustól a másikhoz. Az utcai hangzavar itt monoton, hangos zsongásba csapott át. Éva hirtelen megrémült, hogyan fog ő beszélni a vad, barnaarcú árusokkal. Még szorosabban szorította a gyerekek kezét, szemét pedig az elárusító asztalok ismeretlen zöldségein, gyümölcsein járatta. Nem gondolta volna, hogy ilyen változatos, számára is ismeretlen termékekkel találkozik. Néhány egzotikus termést felismert, a többit próbálta kitalálni az árusok kínálgatásából. Márk a levegőbe szimatolt és akkor Éva is megérezte a sült birka. .hús fűszeres illatát. Megálltak az árus előtt, aki boszorkányos gyorsasággal forgatta a parázs felett a kis nyársakat. Egyik kezével elkapta a pénzt, máris visszaadott belőle Közben kezükbe nyomta a párologva illatozó kis nyársakat. A mögötte állók máris tolták őket tovább, Márk pedig fogaival próbálgatta a szaftos húsokat.

-Éva néni – fogta könyörgőre Márk – mindjárt beállhatunk újra a sorba, mert ez annyira finom.

Éva nevetve osztotta Márk véleményét, Lilyre nézett, aki elmélyülten, mohón rágcsálta a nyársát. Évának sem volt ellenére a repeta. Ha ilyen finomságokat találunk, gondolta, akkor mindnyájunknak jó sokat kell mozogni!

-Éva néni – kockáztatott meg még egy kérdést Márk – mi volt az amit ettünk?

Éva hangosan felnevetett, mások is mosolyogva néztek rá.

- Tudod -kuncogott – régebben elkísértem Feri bácsit ilyen egzotikus helyekre. Egyszer én is ugyanezt a kérdést tettem fel neki a bogotai piacon. Neked is csak azt tudom válaszolni, amit akkor ő mondott nekem. Ezekben az országokban és Ázsiában sose kérdezd, hogy miből készült, amit olyan jóízüen elfogyasztottál.-

Márkhoz beszélt, de szeme ismét megakadt egy furcsa öregemberen, aki mintha csak őket kísérte volna, az első standtól a nyomukban volt. Hol közelebb, hol távolabb látta, ahogy kötött füles sapkája csak az egyik fülét takart, a másik kötője helyén csak foszlott pamutszálakat rezegtetett a reggeli szél. Kitartóan a nyomukban járt és kicsit vörös, könnyes szemével nem is Évát, hanem a két gyermeket bámulta. Éva hirtelen megállt, és szorosan magához húzta a gyermekeket. Az öregember lassabban eszmélt, és most csak 2-3 lépésre tőlük még mindig merev tekintettel bámulta Lilit. Éva most már határozottan megijedt. Szorosan tartotta a gyermekeket. Az öreg, talán érezte, hogy észrevették, és félnek tőle, meggörnyedt, hogy szinte egy magasságba került Lili arcával. A kislány tágra nyílt szemmel, de félelem nélkül nézte az öreget. Az valahonnan a takarói bugyrából előhúzott valamit és Lilinek nyújtotta. Az öreg könnyes szeme inkább sajnálatot keltett a kislányban. Az öreg újra kotorászott a göncei között, majd megragadta Márk csuklóját, másik kezével felnyitotta ökölbe szorított tenyerét és abba is belecsúsztatott valamit, ami a Liliéhez hasonlóan, leginkább egy pénzérmére emlékeztetett. Éva mindkét gyermeket magához szorította. Azok kinyitották tenyerüket és megbűvölve nézték a két érmét.

-Ez aranypénz? –Márk eszmélt először- hová tűnt az a bácsi?

A rongyos, kötött sapkás öregember, mire felnéztek, már eltűnt. Éva nyújtogatta a nyakát, de még a piac gyérülő tömegében sem látta sehol.

-Ne féljenek –kiáltott oda a zöldségárus – Quetzal egy kicsit bolond, de ártalmatlan. Mindig itt van, de még a nevét sem tudja senki. Az Istenek küldötteit keresi. Tudják, a mondabeli testvérpárt.

Éva értette ugyan az eladó angol szavait, csak éppen az értelmüket fogta fel nehezen.

Az Istenek küldötteit? Meg kell kérdezni Ferit mi volt ez a jelenet a piacon. Lili és Márk hallgattak, néha egy-egy ujjukat kinyitották és a tenyerükben , a tompán csillogó vaskos érméket vizsgálgatták. Két teljesen egyforma pénzdarab volt, domború vésettel. Megbarnult, elkoszolódott, de a nehéz súlya arról árulkodott, hogy fémdarab. Márk még azt is biztosan tudta, hogy arany.

Éva, hogy idegeit megnyugtassa, átnézte a bevásárló táskáját. Benne volt az olaj, pulykacomb, hagyma, édesburgonya. Még valami furcsa levelű, de fűszeres illatú zöldséglevelet is vett, talán pótolja az otthoni petrezselymet. Valami finomat fog készíteni a férjének, olyasmit, amit ezekből egy indián asszony is készítene. Igaz maga sem tudta, mit ettek az inkák. Még egyszer visszatekintett a piacra. Elvarázsolták az élénk színű kalapok, a színes sávokban megszőtt szoknyák, a nők kalapjai alól kibukkanó fekete, olajos haj. Nézte a felrakott kövek között pislákoló tüzeket, a párolgó nyitott fazekakat, melyekből a felszálló illat az ő gyomrát is megkorgatta. Egész napját el tudta volna tölteni ezen a színes, nyüzsgő piacon, de rövidesen észrevette, hogy egyik-másik árus már elcsomagolt, foghíjassá váltak a piaci standok. Ahogy a nap az Andok felett egyre magasabbra hágott úgy néptelenedett el a piac is. A két gyerek még kikövetelt egy-egy nyársat, nagy pohár, finom, citromos lét, és ők is indultak haza. Márk lovagiasan vitte az egyik bevásárló táskát, a súlyából ítélhetően bőséges és finom ebéd vár majd rájuk. Ám, éhségüknél is nagyobb volt a kíváncsiságuk, hogy mi az a pénzdarab, amit az a meghatott öregember a kezükbe rejtett. Éva gondolatai is egyre többet kalandoztak a rejtélyes bolond öregember felé, remélte, hogy a férje, ha hazaér többet tud majd a pénzérmékről.

A terep

- Szinte még meg sem érkeztünk – Feri csodálkozva tárta szét a karját – én egy napra kiteszem a lában és ti máris titokzatos kalandokat éltek meg.

Két csillogó szempár nézett rá várakozva. Az asztal közepén ott csillogott a két pénzdarab, melyeket Éva lesíkálta a konyhában.

-Arany ez a pénz, Feri bácsi? - izgult Márk.

Feri mosolygott, de a homlokán a ráncok is megjelentek.

-Sem nem arany -csóválta meg a fejét – sem nem pénz. Ám ne legyetek csalódottak, mert nagyon régi, legalább ötszáz éves, és nagyon ritka. Nem arany, nem is fém, de látjátok ezt a zöldes sárga követ? Néhány nagy táblát, ugyanebből a kőből láttam a múzeumban. Talán sírokat fedtek. Tekintélyes inkák sírjait. Ám ilyen apró kis domborművek ritkán kerültek elő. Lehet, hogy fizetőeszközként használták, de lehet, hogy a halott mellé temették, a túlvilágra szánva.

- És -habozott Márk -megtarthatjuk Feri bácsi?

- Úgy tudom az öregember is megtartotta, mindegy hol lelt rá, ezért ti is megtarthatjátok. Amolyan amulett lesz ez nektek, hogy ne történjen semmi bajotok. Sajnos az országból nem vihetjük ki, tiltják a törvények.

Mindkét száj legörbült, de villámgyorsan nyúltak az asztalhoz és szorították tenyerükbe a hideg köveket.

- Van azért jó hírem is!

-Mondd, mondd! - kiáltotta egyszerre a két gyermek.

- Holnap teszünk egy rövid kirándulást az Andok túloldalára – repülővel megyünk.

- Hurrá ! Mi is mehetünk? -nem volt ez olyan kérdésféle, inkább felszólítás Ferinek.

A diadal üvöltésre Éva is bekukkantott.

- Rövidesen jöhettek az asztalhoz.

Szívesebben hallgatták volna még Feri bácsit, de mikor ő felkelt, kicsit lógó orral indultak a gyerekek is vacsorázni.

Márk és Lili is néma hallgatásba burkolózott. Amikor csak lehetett megérintették azt a furcsa követ a zsebükben, és lelki szemeikkel látni vélték a felkötött hajú, nemes arcélű inkákat, amint finoman vésegetik a titokzatos követ.

- Szívesebben maradnék itthon a gyerekekkel nézett Ferire Éva – két nap nem a világ. Legalább sokat fogsz mesélni, ha megjöttél.

- Neee. Szeretnék veled menni Apa! - Lili máris ült át apja térdére.

- Én is, én is - brummogott Márk.

- Most nem a Hármashatárhegyre megyünk – intette őket csendre Feri – sátorban alszunk. Arasznyi rovarok, kígyók társaságában. Takarékoskodnunk kell az ivóvízzel. Nem lehet elcsatangolni

- Nem fogunk, jók leszünk – egymást licitálta túl a két gyerek.

- Egyszer jártam már ott – Feri elgondolkozva dobolt ujjával az asztalon- járatlan terület. Találtam ott néhány követ. Azt gyanítom, fontos inka sírja bújhat meg az őserdőben. Persze azt nem holnap fogjuk megtalálni, de két nap alatt átvizsgálunk nagyobb területet.

- Hátha – ránevetett Márkra - „piramist” is találunk.

-Hú, az nagyon jó lenne -Márk visszamosolygott Ferire – de már nem ugrom be Feri bácsi. Megjegyeztem amit a piramisokról mondott. De, szerintem azt mondhatjuk, hogy talán egy maya piramist is találunk.

-Na, üsse kő -adta meg magát Feri – talán találunk egy maya „piramist”.

- Ám ha tényleg jönni akartok, akkor ma korán fekszetek!

- Igeeeen -

A napi izgalmak, a holnapi nap várható kalandjai gyors álmot küldtek mindkét gyermekre. Végre Feri és Éva megbeszélhették az előkészületeket a repülésre.

- Nem baj ha téged itthon hagyunk? - húzódott közelebb Feri a feleségéhez.

-Ismersz engem? – mosolyodott el Éva – Gyalog, biciklivel, autóval, vonattal. Ez a sorrend, ha én valahová el akarok jutni. Nálam még a hajó is megelőzi a repülőgépet ha bármilyen hosszabb útra indulok. Ugye megbízható a gép és a pilóta is?

- A gép a Régészeti Intézeté, és egy fa tetején is le tud szállni.

- Jaj, ne fesd az ördögöt a falra! Szálljatok csak le a sívatagban.

- Ott is le tudna, de sajnos a sivatag az Andoknak ezen az oldalán van, ott pedig az Amazonas kezdődik. Viszont van repülőtér, már mint egy hosszú füves csík, és onnan megyünk terepjáróval a tett színhelyére.

-Fogják bírni a gyerekek?

- Jobban mint én! -nevetett Feri – a mindennapi tenisz, a te vitamindús főztöd Meglátod, nem lesz semmi baj.

- Nagyon vigyázz rájuk – Éva átölelte, és két oldalról könnyes puszit adott a férjének.

Senki sem tudott igazán örülni a hajnali nap vöröses ragyogásának. A korai ébredés, a sietős készülődés nem engedett sok jókedvet. Lili anyja ölébe ült, szorosan, mint egy apró majmocska kapaszkodott a köpenyébe. Szokásával ellentétben Márk is hangtalan maradt, mit nem adott volna azért, hogy ő is ott ölelhesse ragaszkodón és megnyugtatón Évát az ebédlőasztal mellett.

-A reggel még csípős lehet intette őket Feri – de később nagy lesz a hőség Könnyebben öltözhettek. Ne hozzatok semmi fölöslegeset Lesz annyi látnivaló, hogy nem fogtok unatkozni. Régészeti munkát is végezhettek.

. Egy éjszaka, drágám – ölelte át Évat és Lilit – holnap este itthon vagyunk!

A hátizsákok azért csak meg voltak tömve, Éva még egy-egy takarót is csatolt a tetejükre.

-Az éjszakák hidegek -intette őket – tessék jól betakarózni.

Újra dudált az ablak alatt a terepjáró. Éva alig tudta titkolni a könnyeit, mikor kikísérte a nagy kalandra indulókat. Pedig nem is gondolta, milyen igazi kaland vár rájuk.

A terepjáró álmosítóan halkan suhant a kora reggeli csendes forgalomban.

Annyi minden történt az elmúlt egy napban, hogy most Feri edzett régész szíve is megdobbant. Ismerte mindkét gyermeket, mégis lappangott benne valami félelem a következő két nap előtt. Most egyedül ő volt a felelős értük.

Még az esti elalvás előtt is sokat törte a fejét azon a két furcsa érmén, amit a titokzatos öregember adott a két gyermeknek. Végül is nem volt ez szokatlan egy olyan országban, ahol nagyon is szeretik a kisgyermeket. Bár azok az ajándékok édesség, apró faragások, vagy tucatárú gyári gumi játékok. Ezek azonban túlon túl is értékes ajándékok voltak. Mintha csak az öregember a két gyermekre bízta volna kincsét, a vésett érméket. Elhatározta, hogy beviszi a Régészeti Hívatalba, hátha lesz valaki, aki elmondja az eredetüket, történetüket. Ő még nem találkozott ilyen régészeti lelettel, bár a nagy sztéléken látott hasonlókat.

- Hamarosan a repülőtéren leszünk- a terepjáró döcögős útra jutott, vezetőjük nyugtatta őket – ez már az utolsó pár száz méter.

A távolban már láttak a reggeli szellőben vígan lobogó szélzsákot, sőt nagy kelepeléssel egymotoros gép húzott el kocsijuk felett. A fasor mögül kibukkant a repülőtér sárga épülete, a nyitott hangár ajtók és a gépek is ott parkoltak a sárgásvörös sík homokon.

Vezetőjük nem várt semmi utasítást. Odahajtott az egyik apró géphez, és csomagjaikat máris tette be a közepén, a kis poggyásztérbe.

- A mama nem is tudott volna velünk jönni – jegyezte meg Lili, mikor észrevette a négy ülést. Feri előre szált, előtte felsegített a két gyermeket a hátsó ülésekre.

-Máris becsatolódni !– parancsolt rájuk, és ők boldog izgalommal engedelmeskedtek.

A pilóta morcosan jött ki a melegről, de meglátva a két gyermeket gyorsan pergő nyelvén kedvesen üdvözölte őket.

- Nyissátok ki a szemeteket, mert átrepülünk az Andok felett, és ha szerencsétek van, még a végeláthatatlan esőerdőt is látjátok majd. Izgalmas lesz a felszállás és még inkább a megérkezés. Legyetek nyugodtak, nagyon tapasztalt pilóták a Régészeti Intézeté. Jobban ismerik a területet, mint maguk a régészek.

Amint pörögni kezdett a légcsavar Feri elhallgatott Lili és Márk pedig elfehéredve kapaszkodtak az ülés szélébe. Az apró gép motorzúgása miatt beszélni nem tudtak, de úgyis lefoglalta minden figyelmüket az Andok sziklaszirtjei, hófödte magaslatai. Nagyobb sziklák között ezüstszalagként kanyargó apró vízfolyásokat láttak csillogni, melyek ha lezuhantak a mélybe kerek párafelhőt és apró tavacskát rajzoltak a szürke sziklák közé. Szavuk is elakadt, és amikor Feri hátranézett látta az izgalom csillogását tágra nyílt szemükben. Amerre csak néztek sziklák, hegyormok, de a messzeségben a felkelő nap már egy hatalmas zöld óceánt aranyozott be.

- Kár – ingatta a fejét Márk – gyönyörü volt.

- Igen, innen fölülről – nevetett Feri – majd meglátod milyen fantasztikus az erdő is onnan alulról.

A kis gép máris ereszkedett, kopár mezőt láttak maguk alatt, apró emberkék jöttek ki egy hosszú hengeres házikóból, mely mellett egy az övékéhez hasonló repülőgép állt apró fehér keresztként. Az emberkék egyre nagyobban lettek, már a lenti gépen látták a felfestett számokat is. Gépük nagy dobbanásokkal földet ért, a rázkódás miatt megijedni sem volt idejük és máris megálltak és két piros overallos ember futott a szárnyvégekhez. A harmadik a létrát hozta és ők bódultan a pillanatok alatt történtek hatására, szédelegve másztak ki a gépből. Feri üdvözölte őket, egyik overállos összekócolta Márk haját, felemelte Lilit és puszit adott kétoldalról. A barátságos fogadtatás benn a hangárban sem ért véget. Az egyik sarokban, mint egy kis irodában volt mosdó és az asztalon szendvicsek várták őket. Amíg a felnőttek nevetve beszélgettek ők ketten rávetették magukat a harsogó zöld salátával fedett óriás szendvicsekre. Mióta megérkeztek Peruba, állandóan éhesek voltak. Ahogy Feri Bácsi mondta, a terepen takarékosan kell élni, így most semmit nem bíztak a véletlenre, alaposan megtömték a pocakjukat.

Amint a nap egy kicsit is magasabbra szállt, úgy lett a levegő egyre páraterhesebb, megjenetek a gyerekek homlokán a verejtékcseppek is. A korai kelés, a hirtelen levegőváltozás után szinte elaludtak a székeken.

- Indulunk, – Feri megrázta a vállukat – mielőtt még nagyobb lesz a hőség.

Az egyik terepjáró platóját nagy halomban töltötték meg a csomagjaik, a másikban már a munkásk nevetgéltek. Jó volt behúzódni ?i,iéknek is a sofőr mögé, ahonnan jobra balra kipillogva figyelték az előttük tornyosuló esőerdő zöld falát. A kocsi jól bírta a gyors kitérőket, a buckákon való liftezést.Feri féltette a gyerekeket, de egyre kevesebbet fordult hátra, megnyugodva hallotta a kuncogássukat. Úttalan uton haladtak, néha tünt csak úgy, mintha valamikor már járt volna erre ember, vagy gép. Néha vizmosásos partfalon kellett leereszkedni és a kristálytisztán szikrázó apró patakon átkelni.

-Sok ilyen kis erecskével találkozunkmég magyarázta Feri – de ha fenn a hegyen esett, akkor ezek nagyon meg tudnak vadulni. Hömpölygő folyóvá duzzadnak, a tajtékok megtörnek egyegy nagyobb kövön és magasabbra csapnak mint a part.

Most azonban döccenve simán átkeltek minden útjukba eső vízfolyáson.

Ha jól emlékszem – magyarázta Feri – már csak egy elbűvölő kis vízesés alatt kelünk át és meg is érkezünk. Hogy tetszik a kirándulás?

Látta a gyerekek verejtékes arcát, a fáradtságot a szemükben.

- Feri Bácsi – Márk sóhajtott én még ilyen szépet nem láttam.

-Nincs még vége – nevetett Feri – nézd csak, már itt is a vízesés. A túlsó parton letáborozunk.

A terepjárók óvatosan bicegtek át a túlsó partra, és egy magas fűvel dúsan benőtt tisztáson megálltak.A nap, szerencsére a fák dús koronája miatt már nem sütött rájuk, az előttük magasodó sűrű erdő átjárhatatlannak tűnt. Márk szorosan tartotta Lili kezét. Mindketten várakozással tekintettek a rájuk váró nap elé.

A szűk kis tisztást pillanatok alatt zsúfolttá vált. Két terepjáró, csomagok, az emberek hangya nyüzsgése elfoglalta azt a tiszta területet, amit az esőerdő szabadon hagyott. A fék közti nyiladékon kitekintve egy keskeny kis vízesés fátyolosan bukott le a sziklafalról, hogy alul kicsit kiszélesedve tavacskává nőjjön melyből a tisztásról is láthatóan egy-egy ezüstös hal pattant fel a levegőbe. Lili és Márk elbűvölten nézték az apró természeti csodát. Egymásra néztek és mindketten felnevettek.

-Mi fürdünk, amíg felverik a sátrat.

-Feri bácsi – futott hozzá – fürödhetünk?

Feri megtörölte verejtékes homlokát és letette a kalpácsot, amivel a sátor cövekeket verte a kemény erdei földbe.

-Várj egy kicsit!

A munkásokhoz fordult, akik örültek egy kis pihenőnek. Márk próbálta kitalálni, vajon a helyiek áldásukat adják-e az annyira vágyott fürdésre, vagy veszélyesnek tartva, óvják Ferit, hogy engedélyt adjon. Szorongatta a zsebében őrzött, piacon kapott érmét, hátha szerencsét hoz. És hozott is.

-A víz tiszta, nem hideg, mehettek fürödni - Feri figyelmeztetően felemelte a kezét- de maradjatok itt a közelünkben. Látjátok arra a sötét felhőt? Azt mondják az embereim, hogy ha nagyobb eső zúdul le, akkor ez a kis vízesés akár sebes folyóvá is duzzadhat, pillanatok alatt. Ha szólnak az emberek, azonnal tessék kijönni. Azonnal, mondom. Na, jó lubickolást!

Márk futott Lilihez. A hátizsákokból előkerültek a fürdőruhák, a terepjárók belsejében pedig átöltöztek. Márk gondosan a fürdőnadrág jól zárható rekeszébe rejtette az érmét.

- Vigyázz az enyémre is – nyújtotta a sajátját Lili – de visszavárom a fürdés után.

Amint kiléptek a tisztásról a fák árnyékából a tűző nap szinte mellbe vágta őket. Gyorsan a vízhez futottak és a lecsurgó kis vízesés alatt egymást fröcskölték, míg mindkettőjük haja csurom víz nem lett. Az apró vízesés alatt térdig ért a kis tó, mégis nagyon jól esett a hűs víz. Néha egy apró halacska végigsimogatta a lábukat. Boldogan integettek Ferinek a tisztásra. A fárasztó repülőút, a ritka Limai levegő kifárasztotta őket, a kis tavacska visszaadta az erejüket. Már a nap sem tűzött annyira, az a korábban látott sötétebb felhő már a hegy fölé emelkedett. Lebegtek a víz színén, hallgattak a munka hangját a tisztás felől. Feri és a munkások szorgosan dolgoztak. Álltak a sátrak, hamarosan elindul az expedíció és ők is ott akartak lenni. Észrevették, hogy a vízesés egyre szélesebb részt foglal el a sziklából, és már a lábuk sem ért le. A zúgás egyre hangosabb lett. Látták a tisztáson Feri és a munkások integetését, de hangot, a vízesés egyre ijesztőbb zúgása miatt - nem hallottak.

-Már nem ér le a lábam – kiáltotta Lili – nem kellene kimenni.

-Nincs baj – fröcskölte le Márk – látod integetnek csak.

A vízesés pillanatok alatt kiszélesedett, hangja igazi mennydörgéssé fokozódott. Egy más hangját sem hallották. Ijedten próbáltak a part felé evickélni, de a víz tömege egyre nőtt, a sötét felhő is föléjük került. Féltek. Az ár, a hullámok magassága dobálta őket lefelé, amikor kiláttak a saras áradásból, észrevették, hogy a tisztásról futnak feléjük, de a víz egyre magasabbá vált, mennydörgéssé fokozódott a vízesés, és a sodrás ellen semmit nem tudtak tenni. Nem veszítették el egymást, de elveszítették a munkásokat. Egyre távolabb sodródtak, és a part is egyre távolabb került tőlük.

A tisztáson kitört a pánik. Kiabálás, futás a víz felé. Két ember szorosan tartotta Ferit, aki be akart ugrani a vízbe

- Professzor, nem szabad! Maradjon! Belepusztulhat az áradásba. -szorosan tartották. Egész addig, amíg Feri elsápadt, és némán összerogyott. Elájult.

A gyerekek a magasra felcsapó hullámokon át már túl voltak a sebesen vágtató folyó kis kanyarulatán.

-Halottak – morogták egymásnak az emberek, és próbáltak Feribe életet verni. Kábán nézett körül, de amikor meghallotta a vízesés dübörgését talpra akart ugrani, ám erőtlenül visszarogyott a földre.

A víz

A sodrás oly gyors volt, hogy a két gyereknek minden erejére szükség volt, hogy fennmaradjanak. A nagy hullámok, melyek feljebb a víz alá nyomták őket most már felére csökkentek, de így sem tudták irányítani a testüket. A part nem is volt annyira távol, de a víz sodrása miatt iszonyatos sebességgel hányódtak. Ha néha egymás mellé értek, próbálták elkapni a másik kezét, de ha sikerült is, a nedves kezek szétcsúsztak. Márk minden erejével Lili mellett akart maradni, néha sikerült, de ha a még mindig sebes ár el is sodorta őket egymástól, egy újabb saras hullámmal sikerült egymás mellé kerülni.

Mikor csillapodik ez a folyó? Mindkettőjüknek ez járt az eszébe. Nem tudták milyen távolra sodródtak Feriéktől? Éreztek, hogy fárad a testük, és nem sikerült közelebb kerülni a biztonságos parthoz. Pihenésképpen ráfeküdtek a vízre, ami úgy sodorta őket, mint egy száraz fadarabot.

-Nézd, nézd! Lili azt hitte csak a zúgás zavarta meg, de látta Márk felemelt karját és ő is arra nézett. A folyó, itt mintha kettévált volna, és a sebesebb, vékony ág tovaragadta őket. A hegyoldalban sötét üreg tátongott és ez a mellékág eltűnt a fenyegető üregben. Hiába próbáltak egymásba kapaszkodva visszakerülni a fő sodorba, ez a keskeny folyó ág egyre sebesebben húzta magával őket. A fenyegető sötét üreg még közelebb került, a folyócska pedig eltűnt benne.

-Ez egy barlang – Lili rémült hangjára Márk megragadta a karját.

- Maradj mellettem, - bátran nyújtotta a karját, mert itt már úszni úgysem lehetett, a folyócska mint egy gyorsvonat egyre közelebb repítette őket a barlang sötét, fenyegető szájához. És hirtelen rájuk szakadt a sötétség. Talán denevér repült ki a fejük felett, de ez volt az utolsó, amit a külvilágból láttak. Hamar eltűnt minden fény, a barlang teteje néha arasznyira suhant el a fejük felett, A sötétség megrémítette őket, a lassuló áradatban egymás mellett maradhattak, testük néha összeütközött. Az áradó víz hangja félelmetesen dübörgött a barlangban, Márk a zúgáson át is hallotta Lili zokogását. Eltűnt a barlang világos bejárata, teljes sötétség vette körül őket. A sodrás tovább csillapodott, Márk gyakran megérintette a mellette sodródó Lilit, aki meg-megszorította a karját. Bárcsak látnánk egymást gondolta. Könnyebb lenne elviselni mindent.

- Kell lenni kijáratnak – visszhangzott a kiáltozása- kell lenni!

A sötétségben sem a barlang falát, de még egymást sem látták. A sodrás, mintha valamennyit ismét csillapodott volna, de a várva várt kijárat most sem tűnt fel. Mintha órák óta sodródtak volna, kilátástalanul, reménytelenül, elveszítve a világot. Lili karja nekicsapódott a barlang falának, a fájdalmas horzsolás megrémítette, érezte, hogy elszakad a fürdőruhája és a víz letépte róla az apró felsőrészt. Karját ösztönösen a testéhez kapta, feje alámerült, belélegezte a vizet, fuldoklott. Márk próbálta fenntartani a víz felszínén, amíg megnyugodott.

-A fürdőruhám – kiáltott Lili – elveszett.

Vesszen, gondolta Márk, csak az életünk maradjon meg. Sikerült tartania Lilit, aki lassan megnyugodott.

A sodró víz hangja mintha megváltozott volna, bár a gyorsasága nem. Milyen hosszú ez a barlang, gondolta Márk, és hová vezet. A víz sodrásából tudta, hogy kell lenni kijáratnak, de mi lesz az kijárat, egy kis hasadék, amin nem fognak átférni? Megborzongott. Félt és érezte, hogy folynak a könnyei. A sötétség pedig nem szűnt.

Hirtelen olyan hangot hallottak, amit korábban nem. Mintha a szél süvöltött volna, csillapítatlanul. A hanghoz azonban nem társult fény, sodródtak tovább. Most őt horzsolta le a fal. Fájdalmasan, és tudta, hogy a vér is kiserkedt a vállából. Megértette, hogy nem is láthatnak kijáratot, mert a barlang, és a folyó kanyarognak, ilyenkor a sodrás csapja neki a testüket a falnak. Azért ez azt is jelentette, van remény, hogy egyszer kijutnak ebből a pokoli áradatból.

Még el sem múlt a fájdalom a lehorzsolt vállából, amikor valami felvillant a távolban. Talán a szeme csapja be, gondolta, vagy a reménykedés. Hirtelen eltűnt a villanás, és újra érezte a barlang érdes, nedves falát. Ismét egy kanyar, gondolta reménykedve, talán újra láthatom azt a fényt. Pár pillanat és újra meglátta. Egy világos pont, valahol a messzeségben.

A sodrás nem csillapodott, Lili egyre fáradtabban küzdött, hogy a víz felszínén maradjon.

-Kijutunk!

Mark ujjongó hangja erőt adott Lilinek is. Elnézett a távolba, de ő nem látta a világos pontot, tovább küzdött kétségbeesetten az árral.

-Kijutunk! - harsogta túl az ár zúgását Márk – ott a kijárat.

A távoli apró világosság hol feltűnt, hol pedig el, de a vízfüggönyön keresztül mintha egyre nagyobb lett volna.

-Kijutunk! - a parton ugrált volna örömében Márk, itt csak szorosan fogta Lilit, aki már nagyon fáradt- tarts ki, kijutunk!

Lehet, hogy csak az érzékei játszanak vele, de Márk mintha látta volna Lili körvonalait. A sötétség azonban nem tisztult. Márk szilárdan hitte, hogy itt a barlang vége és ez a keskeny, de sebes folyó egyszer csak kibukkan ott a távolban, és ők megmenekülnek, és jön a helikopter, ami őket keresi. Integetnek majd és hamarosan átölelik Feri bácsit, Éva nénit. Az a világos folt egyre nagyobb lett, szinte látták mögötte a kék eget, a szabadulást. Az ár semmit sem csillapodott, a kijárat világossága néha eltűnt, ismét érezték a fájdalmas horzsolást, ahogy a falnak ütődtek. Ki törődött ezzel, annyi félelem, szenvedés, reménytelenség után itt van előttük a szabadulás. Amilyen félelemmel közelítettek a barlang másik, sötét bejáratához, most a remény az égig repítette őket, az egyre közelebb kerülő fénnyel. A rémület azonban ismét összeszorította a szívét. Márk, már a kinti világ részleteit, fák csúcsát is látta, és ekkor újra rátört a rémület. Látszott a fák csúcsa felett az ég kékje, és ő tudta, hogy megmenekülnek ugyan az ártól, barlangtól, de meghalhatnak, amint magasról leesnek a sziklákra. A rossz gondolatokkal nem tudott törődni, mert amilyen lassan közeledett eddig, most a folyó felgyorsulása miatt pillanatok alatt beleúsztak a nagy fehér foltba. Szemüket le kellett hunyni, mert az annyira vágyott fény szinte megvakította őket. Hallották egymás kétségbeesett kiáltását, ahogy a sebes folyó messzire repítette őket, ki a szabadba. Fénybe burkolva repültek, amíg csak újra el nem merültek a vízben, de z a víz kényeztetően meleg volt, és amint felbukkantak már nem volt sodrás, szinte karnyújtásnyira ott volt a part, hatalmas titokzatos fákkal szegélyezve. A hegyek közé ékelt tó tükre felett pára húzódott. Megnyugodtak, szinte kedvük lett volna fürödni a jó meleg vízben, de annyira vágytak a szárazföldre, hogy úszni kezdtek, és amikor biztos talajt éreztek a lábuk alatt kéz a kézben a partra sétáltak. Egy óriási,fekete szikla lapos felszínén kifeküdtek a napra. Fogták egymás kezét, bár küzdöttek ellene, mégis azonnal elaludtak. Álmuk boldog volt. Újra otthon voltak Éva szorosan ölelte őket, és a konyha felől a sülő hús finom illatát érezték. Nem akartak felébredni csak mikor a lemenő nap a fák hosszú árnyékával betakarta őket. Mark félálomban valami neszt hallott, de nem nyitotta ki a szemét. Hallotta Lili lélegzését, megfogta a kezét. Megborzongott a hűvösben. Az erdő felé nézett, és hirtelen talpra ugrott. A fák előtt, rövid bőr szoknyás, furcsa sisakos férfiak álltak, kezükben valami lándzsaszerűséget látott. Az egyforma ruhába öltözött férfiak-mintegy húszan- között magas, hosszú fehér ruhás asszony állt. A fehér ruha, a nyakánál vaskos, kő kapoccsal volt összefogva. Némán figyelték Lilit és Márkot. Hajuk már megszáradt, Lili szőke haját, a tó felől fújó szél ide-oda csapta. Érezték egymás kezének remegését, de ujjaikat szorosan kulcsolták össze. Márk, fürdőnadrágja zsebéből tenyerébe rejtette a két érmét, és az egyiket Lili kezébe csúsztatta. Ennyi volt minden kincsük.

A harcosok némán álltak, de a fehér ruhás asszony, akiről Márk látta, hogy idősebb mint Éva néni, intett nekik. Két sisakos férfi elindult feléjük, és alig észrevehető mozdulattal, a fehér köpenyes asszony felé vezette őket. Mindketten fáradtak voltak, nehezen ereszkedtek le a szikláról, és indultak el a néma idegenek csoportja felé. Lili emlékezett apja könyveiből az indiánok szobraira, a furcsa sisakra, a befont hajukra.

-Ezek apa indiánjai – súgta Márknak – adjuk nekik a pénzünket, hátha elengednek.

Ahogy a cserzett arcú fehér ruhás nő elé értek, mindketten előhúzták az érmet és remegő kézzel az asszony felé nyújtották. Hirtelen felbomlott a rend, a férfiak az asszony köré gyűltek, gondtalanul felnevettek, de az asszony parancsára ismét őrt álltak a lándzsájukkal. Az asszony beszélt Lilihez és Márkhoz, akik még csak a hangsúlyból sem tudták kitalálni, hogy baráti, vagy ellenséges, amit a nő mond. Hirtelen megfordult. A férfi harcosok ék alakban körbezárták a két gyermeket, akik előtt a fehér ruhás asszony méltóságteljesen elindult a fák közé, azon a keskeny ösvényen, amit valószínű idefelé tapostak ki a sűrű páfrányok között. Lili és Márk nem mertek hátranézni. A biztonságos tópart egyre távolabb került, ahogy Éva néni, Feri bácsi, és a biztonságot nyújtó tisztás is. A fehér ruhás asszony cipőjét nem látták, de a katonák saruja, vagy inkább rövid bőrcsizmája láttán az ösvényen járástól felsértett lábuk sajgott, Lili a bokáján apró vércseppet is észrevett. Az erdő párás, meleg volt, mégis fáztak, remegtek. Nem tudták milyen hosszú út vár rájuk. Márk észrevette, hogy a tó körös- körül be van zárva a meredek sziklafalak közé, és az egyetlen kijárat az, amin ezekkel a hallgatag idegenekkel masíroznak. Mindkettőjük lába combig piros volt a hozzájuk verődő érdes páfrány levelektől, néha megcsúsztak egy-egy vastag százlábú férgen. Egyre mélyebbre jutottak az erdőbe, és egyre mélyebbre hatolt beléjük a félelem, hogy véglegesen búcsút kell mondani eddigi életüknek, szüleiknek, a hazájuknak. A nap egyre kevésbé sütött be, a félhomály pedig még félelmetesebbé tett mindent.

A fehér ruhás asszony, néha halkan szólt, ilyenkor megállt az ék, ők is megtorpantak. Egy alkalommal Lili is látta a zöldesen csillogó jaguár szemeket, melyet a harcosok akartak bekeríteni, de a jaguár észrevétlenül eltűnt a magas növények között. Ez a kis kaland élénkséget hozott a katonák közé, a gyerekek már nevetést is hallottak. Igaz, a félelem gyorsan visszatért, főleg mikor Márk megjegyezte, hogy olyan mint a mese, csak nem a vasorrú bábával, hanem a fehér ruhás asszonnyal. Az újabb megállónál már túl juthatott a nap a zenitjén, olyan furcsán, ferdén sütött.

A repülőgép zúgását Lili hallotta meg először, de hirtelen az egész menet megállt. A fejek felfelé fordultak, de a fák koronája eltakarta a kékséget. A repülő nagy köröket írt le, majd berregése egyre távolodott. Az asszony felemelte a karját és ismét elindultak. Kilométereket tehettek meg és mintha akadályversenyen indultak volna. Senki máson nem látszott fáradtság. Ők ketten vizet kívántak, korgott a gyomruk, kimerültek voltak. A monoton, hangtalan menetelést csak a meg-megroppanó száraz ágak ijesztő reccsenése, és bőr csizmákhoz csapódó vaskos, zöld levelek csattogása színezte. Mintha az edzett katonák menete is lelassult volna, de a két fáradt gyermek egyre nehezebben tudott lépést tartani a menettel. Ám ha kicsit is lemaradtak, a katonák tompa puffogással ütögették a földet, hogy nagyobb sebességre ösztökéljék őket. Az út, a menetelés pedig úgy tűnt soha nem ér véget. A fák, a köréjük csavarodó indák egyre nagyobb akadályt jelentettek. Vezetőjük a magas, fehér ruhás nő megállt, suttogva elejtett szavai szájról szájra, gyorsan végigfutottak a meneten. Megdermedve néztek a sötét fák közé. A felszabadult sóhajból, és nevetésből a gyerekek is megértették, hogy a zajosan iszkoló állat nem veszélyes.

Bárcsak emberekkel találkoznánk, sóhajtott Lili is, és mehetnénk vissza apához. A könnycsepp lefutott az arcán, de máris indult a következő. Érezte Márk kézszorítását, megnyugodott. Hiszen ezek is emberek, valahol élnek, és onnan is hazajuthatnak, még ha egy szót sem értünk egymás nyelvén.

A sötétség egyre mélyebb lett, csak a fehér ruha fénylett elől. Mennyit mehettek, kilométereket, vagy csak pár száz métert. Sem az időt, sem a teret nem érzékelték. Apa és a táboruk nagyon távolinak tűnt. Az éhség egy mardosóbban kínozta őket. A néha feléjük nyújtott cserépedényből alig tudtak vala mennyit inni. A fáradtság egyre kínzóbbá vált, különösen azért mert állandóan lépést kellett tartani a harcosokkal és az élen haladó, gyors léptű fehér ruhás nővel. Végül egy kis tisztáson megálltak, és a fehér ruhás hozzájuk lépett. Ruhája alól egy-egy lepényszerűséget húzott elő és a gyerekeknek nyújtotta. Majd intett, és egy lándzsás férfi két színes, durva szőttes takarót adott neki, amit az asszony a gyerekek vállára terített. Ahogy sötétedett egyre hidegebb lett, és most örömmel érezték milyen kellemes meleget ad a takaró. Borzongva szorosra tekerték magukon. A menet minden tagja hasonló lepényt rágcsált, és szomjasan tartották ajkukhoz a korsókat.

A fehér ruhás sok időt nem hagyott nekik. Pár éles hang és a menet ismét elindult. Új ösvényre tértek, ami talán jobban kijárt volt, mint amin eddig jöttek, de továbbra is hangtalanul, sebes léptekkel vonultak az egyre sötétebb erdőben. Mintha távolról valami zajt hallottak volna. Lili fejével előre intett, és most már Márk is hallott valami zsongást. A fehér ruhás megállt hátrajött a két gyermekhez és megfogta a kezüket. A harcosok előre futottak, és az egyre szélesedő erdei ösvényen szinte futva mentek a hangok irányába. Az asszony kezüket megfogva, méltóságteljes lassúsággal követte őket. Az ösvény véget ért. És széles, kövekkel kirakott útban folytatódott. Az út két oldalán az esti sötétben alig kivehetően házak álltak. Egész magasan a fák koronája szinte összeért, az út vége pedig teljes sötétségbe torkollt. Mikor odaérték tömeg kísérte őket. Az út kiszélesedett térré változott, melynek az egyik felét hatalmas, faragott sziklákból rakott építmény foglalta el.

- A piramis- suttogta Márk

- A templomuk – csípett a fiú karjába Lili.

A sötétség egyre mélyebb lett, és a piramis felől széles, lobogó fejdísszel egy testes férfi közeledett. A maradék fényben még csillogott Lili haja. A fejdíszes férfi megsimogatta.

A fehér ruhás asszony halkan beszélt a férfihez, aki ruhájából előhúzott a gyerekekéhez hasonló érmet. Márk benyúlt fűrdőnadrágja rejtett zsebébe és megmutatta a férfinak a saját érméjét. A másikat átcsúsztatta Lili kezébe, aki öklét szétnyitva a sajátját nyújtotta át. Hirtelen felzúdulást hallottak, és az emberek izgatott kiáltozását. A gyerekek remegve álltak, szorosan megragadva a másik kezét.

A tolldíszes férfi mindkét kezét felemelve csendet teremtett. Szem villantásával Márkot és Lilit maga elé engedte. A tömegből ismét felszakadt a moraj.

A harcosok sorfala között méltóságteljesen, a gyerekeket maga elé engedve ő is indult a piramis felé.

A sötétben csak a piramis lépcsőinek lekoptatott szélei csillantak meg.

- Mi lesz velünk? Félek. - Lili suttogása az esti némaságban kiáltásnak hangzott. Lehet, hogy az is volt.

- Kiveszik a szívünket – Márk gúnyos mosollyal rásandított.

A tolldíszes pap, mintha csak értette volna a párbeszédet, szigorúan nézett Márkra.

A lépcsőn nem mentek fel, hanem a legközelebbi nagy ház felé indultak. Kisebb kövekből rakott fala mögé nem lehetett belátni, csak amikor a vaskos deszkalapot eltolta a tolldíszes, látták meg a két színes szőttesekkel letakart fekhelyet. A világosságot két, rőten világító szőttes adta. A földet mindenütt mély tarka színű, puha szövet borította. Hangtalan léptekkel asszonyok jöttek be pirosa mázas cseréptálakkal és a gyereke elé a földre tették. Ismeretlen gyümölcs, valami krumpliszerűség, vékony hússzeletek zöldes mártásban és még annyi ismeretlen étket hoztak. Márknak hangosan megkordult a gyomra, Lili szemrehányóan ránézett. A tolldíszes férfi, Márk szerint a pap, halkan beszélni kezdett hozzájuk. Közben a ház belsejébe harcosok érkeztek, és a fal mellett egymástól két méternyire leguggoltak, lándzsájukra támaszkodva.

Amint elhelyezkedtek, a pap, kézen fogva őket, a tálakhoz vezette. Márk volt ugyan az éhesebb, de hiába nézett kutatva szét, nem talált olyan tárgyat amivel ehetett volna.

Lili gyorsan feltalálta magát. A magasra polcolt lepényfélékből levett egyet, összehajtva egy darabkáját húst csípett magának . Márk gyorsan követte a példáját. A tolldíszes kísérőjük kiáltott valamit a kintieknek, akiknek megelégedett boldog sóhaját meghallották ők is. Éhségüket a hosszú út alatt nem nagyon érezték, de most olyan erővel tört rájuk, hogy még Limáról, Éváról, apáról is elfeledkeztek. Elhinni sem akarták, ahogy egyik cserépedény a másik után ürült ki. A tolldíszes beszélt hozzájuk a maga érthetetlen nyelvén, majd az őrtállókhoz szólt. Azok sarkon fordulva nesztelenül kivonultak a házból. A pap kézen fogta őket és a két szőttes halomhoz kísérte a gyerekeket. Ezek a színes takarók könnyűek és puhák voltak, nem olyan durvák, mint az a takarójuk, amit most mindketten levetettek.

-Melyiket akarod ?– nevetett Lilire Márk, és elindult az egyik fekhely felé. A pap enyhén visszahúzta a kezét. Egy asszony lépett be, színes takarója éppúgy csattal összefogva, mint a fehér ruhás vezetőjüké. Kezében fatörzsből kivájt mosdótálat hozott, karján szőtteseket. Letérdelt a gyerekek előtt és mindkettőnek megmosta az arcát, megtörölte a puha szőttesben. Először Márk lábát is megmosta, miközben újabb asszony érkezett, aki felhajtotta a gyapjútakarókat a fekhelyen és tudtára adta Márknak, hogy lefekhet. Lilinek jól esett a frissítő víz, de még jobban a puha, gyorsan átmelegedő takaró. Az asszonyok kihátráltak, a tolldíszes férfi mélyen meghajolt, leemelte az olajos fáklyákat és hátrahagyta a sötétet. Kinn, mint a bogárzümmögés egyre halkult beszéd, és anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, hirtelen mind a két fáradt gyerek elaludt.A színes szőttes takarók melegek, puhák, és jó illatúak voltak. Álmában Lili apja térdén ült a dolgozószobájában és néma rémülettel hallgatta a magyarázatát.

- Tudod, a portugál hódítók pusztítottak fegyverrel, hittel, betegséggel. Azok a szerencsétlen indiánok hírből sem ismerték a sok fertőző betegséget, a vírusokat.

Kiszolgáltatottan hullottak a fertőzésektől. Akik pedig harcoltak ellenük elestek a modern fegyvereiktől. Nem volt más út, mint a menekülés. Pedig nagy hatalom volt az inkák törzsszövetsége. Komoly hódításaik során ráerőltették a kultúrájukat a leigázottakra, de voltak olyan okosak, hogy sok mindent ők is átvettek. Az 1400-as évek kezdetén a még csak 40 kilométernyi körre tehető a birodalmuk, ami bő ötven év múlva már négyezer kilométer hosszan terült el, és közel nyolcszáz kilométer széles volt. És ez a terület egyre nőtt, ezzel együtt a lakosok száma is. A spanyol hódítók csak cselszövéssel, árulással, bérgyilkosokkal tudták megtörni az inka birodalmat. Pedig, ha a spanyolok is átvettek volna tőlük sok tudást, ki tudja merre fordult volna a világ, hiszen az inkák fantasztikus utakat, hidakat építettek, öntözték a földjeiket, bőséges termést arattak. A hatalmas birodalom minden sarka elérhető volt az útjaikon.

Csodás összhangban éltek a természettel. Sajnos a galád, arany éhes hódítók mindezt megzavarták. Amikor utolsó mentsváruk Vilcabamba városa is elesni látszott az inka uralkodó felgyújtatta a várost, és az élelem raktárakat, ők pedig az őserdőbe menekültek. A spanyolok győztek.

- Tudod – még álmában is érezte apa simogatását az arcán – én ezeket az azték törzseket keresem, mert hiszem, hogy fennmaradtak néhányan. Négyszáz év nem nagy idő, ami eltelt. Tudom, hogy ott vannak valahol az esőerdők mélyén, őrizve hitüket.

Apa arca eltűnt, és ő kinyitotta a szemét a sötétben.

-Apa, én megtaláltam őket -suttogta -gyere értem!

Ismét mély álom zárta le a szemét, fáradt lábait kinyújtva elvarázsoltan, de reménykedőn aludt.

Ébredés

A nyíló ajtón bevetülő fénysugár hosszú csíkot rajzolt a döngölt földre és még a ház végén a gerendákra is felkúszott. Lili megismerte a tegnap esti asszonyt, aki olyan gondosan megmosdatta. Most is hasonló teknőt tartott a kezében, melyből fehér pára szállt fel. Térdet hajtott a kislány előtt és kiszabadította az összegabalyodott szőttesek közül. Talpra segítette és a feje búbjától a lábujjáig végig mosta a piros-kék pamut ruhával, majd a másik válláról levett szőttessel le is törölgette. Fején áthúzott egy hosszú, könnyű ruhát, és arra is volt gondja, hogy a ruhája ráncaiból elővarázsolt kagylóhéjjal meg is fésülje Lilit. Látható élvezettel simogatta aranyló haját, majd gonddal kiválogatott, kék szalaggal hátul összekötötte. Márk elámulva ült a puha fekhelyén, és szájtátva nézte az átalakulást. A másik asszony ugyanezt végig csinálta Márkkal is. Ő valami mellényszerűt kapott és bőrcsíkokból összeállított szoknyát. Most Lili ámult, mert ebben az öltözékben ráismert a tegnapi harcosokra, akik a fehér ruhás asszonnyal ide, a faluba kísérték őket.

Kinek gondolnak minket, hogy ennyire kiszolgálnak két ilyen kis gyermeket? Lilit nem hagyták nyugodni a gondolatai. Váltságdíjat kérnek? Feláldoznak bennünket? Megborzongott. Pedig nem kellett félni, hiszen újabb két asszony jelent meg, nagy cseréptálakkal, korsóval, cserép poharakkal.

-Ez kakaó! - Márk nem tudta fékezni nyelvét, hangját. Újra tartotta a bögréjét és mohón itta az édes italt.

- Kakaú - Az italt töltő asszony tisztelettudóan nevetett – Kakau - , ismételte az indián asszony jókedvűen.

- Hallod -fordult Lilihez Márk – ezek ismerik a kakaót.

-Jó, hogy ismerik – húzta el a száját Lili – hiszen errefelé termelik, innen hozzák hozzánk is.

Az asszonyok áhítattal hallgatták a beszédüket, miközben Márk már a negyedik bögrével itta a kakaót. Lili csak most csodálta a nők fénylő fekete haját, melybe színes szalagokat fontak. Ráncos szoknyáik, rikítóan színes blúzuk álmélkodásra késztette. Hogyan festik, hogyan varrják ezeket a ritka szép ruhákat?

A távolból repülőgép zúgása hallatszott. Az asszonyok becsukták a ház ajtaját, de Lili még látta, hogy a kinti tér is azonnal elnéptelenedett. Észre kell, hogy vegyenek bennünket, próbálta szuggerálni magának. Itt a hatalmas piramis, a széles út, a ház mögött mintha termőföldek húzódtak volna. A gépzúgás lassan elhalkult, az ajtók kinyíltak és a piramis előtti tér is benépesült. Lili ekkor megértette, hogy soha nem is fogják őket megtalálni. A nagy, lépcsős piramis gondosan összeillesztett köveinek hasadékából nagy, zöld levelek törtek elő, néhol alacsony, széles lombú fácskák is látszottak. Felülről lehetetlen észrevenni azt a piramist. Ahogy a hosszú, egyenes utat sem, mert a felette összeboruló óriási fák lombkoronája teljesen árnyékban tartotta.

Egyedül az ültetvény, vagy kert – Lili nem tudta eldönteni – mélyfekete földje lehetett volna feltűnő a rendezettségével, de azokat a földsávokat zöld növények kissé girbe-gurba sorai fedték óriási leveleikkel. Most, hogy a repülő elszállt, ismét szorgosan dolgoztak az ültetvényen színes ruhás nők, és néhány férfi, akiknek hajába tűzött tollaikat hajlítgatta a friss reggeli szél.

Nem sokáig nézhették ezt az idillt, mert máris megérkezett a díszes fejdíszéről már ismert indián férfi. Kezüket megragadva azonnal el is tűntek mindhárman egy friss zöld pálmalevelekkel gondosan fedett tetejű hosszú házban. A kinti ragyogás után nehezen tájékozódtak. A ház magas keresztbe épített fatörzsekkel három részre volt osztva, őket kísérőjük a legbelsőbe vitte. Ahogy látásuk kitisztult, látták, hogy a másik két szobaszerűségben gyerekek ülnek körbe egy szintén tolldíszes fiatalabb férfit. Kezükben színes fonalakat tartanak, előttük zöldes, vékony kőlap fekszik.

A legbelső térben csak ők voltak ketten és egy térdelő, sarkain ülő alacsony férfi, akinek tolldísze talán még káprázatosabb volt, mint kísérőjüké. Aki meghajolt, és a gyerekek számára érthetetlen gyors nyelven, hosszan beszélt. Lili és Márk megszeppenve hallgatott. A másik két házrészből furcsa énekhang szűrődött ide, mintha tenyerek verődtek volna össze. Kísérőjük befejezte mondandóját és kihátrált a helyiségből.

A velük szemben, sarkain ülő, díszes tolldíszű férfi hallgatott, és éber fekete szemeivel a két gyereket vizsgálgatta. Tekintete sokat időzött a lány világítóan szőke haján, majd Márk tenyerét fogta a sajátjába, miközben másik keze végigsiklott a fiú izmos karján. Visszaült kettőjükkel szembe, hogy kinyújtott kezével elérhette a gyerekek arcát, utána rámutatott Márkra,

- Ce – és felemelte az egyik ujját.

-Ome – mutatott most Lilire és már két ujja volt kinyitva az ökléből.

Most magára mutatott -Ei – és felpattant a harmadik ujja is.

Kezével Márknak intett, és annyira nyilvánvaló volt, hogy a fiú, rövid habozás után egyenként magukra mutatva elismételte: Ce, Oma, Ei.

Tanáruk, mert most már mindketten tudták, hogy az, kijavította Márkot: Ome.

- Ce, Ome, Ei, -Lilinek nem okozott nehézséget az 1,2,3 kiejtése. Meglibbent a tolldisz tanáruk fején, ahogy felkelt és hozott három kerekre csiszolt zöld követ. Márk kihasználta az alkalmat és odasúgta Lilinek .

- Ez iskola -húzta el a száját – de, hiszen nekünk most szünet van.

- Hallgass - pisszentett rá Lili – ha megtanuljuk mit mondanak, mi is el tudjuk mondani, amit mi szeretnénk.

Tanítójuk mindig más-más számú követ tett a tenyerükbe, és ők felmondták, hányat látnak benne.

Ujabb két követ kaptak és a tanáruk már mondta is : -Nahui – nyitotta ki négy ujját.

_ Chicua – mutatta fel az egyik kezén az ujjait.

- Öt – kiáltotta Márk magáról megfeledkezve.

Tanáruk mintha csak értette volna mosolyogva bólintott, és játékosan kinyitotta Márk mind az öt ujját. Felszabadultan nevettek mindhárman.

-Ötig tudok számolni aztékul – rikkantott Márk és a levegőbe csapott. Tanáruk azonban visszanyomta a földre, és máris megkapta az újabb köveket.

-Ome - rikkantott ismét boldogan.

Szinte észre sem vették, hogy fél nap eltelt ébredésük óta. Ahogy azt sem vették észre, hogy három asszony lépett be az „osztálytermükbe”, lapos cseréptálaikban illatozó ételtől megkordult Márk gyomra. Az asszonyok szótlanul eléjük tették az étket, hozzá barnás kenyérfélét, és amint a tanáruk enni kezdett, ők is boldogan felejtkeztek bele az enyhén csípős zöldségekbe. Hol volt már a reggeli kakaó emléke? Tényleg csak távoli emlék volt. A tanulásban nagyon megéheztek, és szótlanul csillapították éhségüket. Sokat nem kellett várni az asszonyoknak, akik cinkosan egymásra nevettek és elvitték a kiürült tálakat.

Furcsa volt, hogy semmit nem tudtak leírni, de magukban ismételgették az eddig tanultakat, nehogy szégyenben maradjanak. Mire a nap már kezdett eltűnni a nyugati hegyormok mögött már kérdéseket tettek fel egymásnak.

- Ki ez? Kérdezte Márk,

- Mi ez? - vágott vissza Lili kérdésével.

Azt azonban nem tudták megkérdezni, hogy mi a tervük fogvatartóiknak. Mert az tudták, hogy valamilyen módon foglyok ők itt, hiszen takargatták őket a repülőgép elől is. Édes fogság volt ez, mert szinte kényeztették, finomságokkal etették, puha meleg hálóhelyen pihentették őket. Most pedig tanítják, a legjobb tanítóval, hogy élvezhessék az ittlétet. Nem panaszkodhattak, de Lili szomorúan gondolt szüleire, akik minden könnyüket kisírják elveszett gyermekük miatt.

- Érezd meg Mama, tudd, és ne bánkódj! Élünk, és igazi kalandot élünk át.

Talán már telefonáltak Márk szüleinek is. Bárcsak Mama megérezné,-gondolta a könnycseppek függönye mögött- hogy életben vannak, jól vannak, és hamarosan ott ül majd apa térdén és mesél neki kalandjaikról. Márk pedig elbüszkélkedik a tanulással. Talán még azokat a vaskos lándzsákat is megforgatja majd. Drága Mama, zokogott lehajtott fejjel, ne légy szomorú, nincs semmi baj!

Régészeti Intézet

- Uraim – a perui Régészeti Intézet Igazgatója nehezen tudta elfojtani sírását – a gyermekeket elsodorta a víz. Nem találtuk meg a holttestüket. Amíg ez így van folyamatosan kutatnunk kell utánuk.. Két repülőgép végig járta a Nuanca tó környékét, nem talált semmi jelet. Helikoptert kellene bevetnünk, de ahhoz a hadsereggel kell szót érteni. Ráadásul sem azt, hogy hol, sem azt nem tudjuk, hogy mit keressünk. Sajnos ruhátlanul, magányosan az őserdő azonnal megöli őket. Egyetlen kicsi esélyük lehet, ha bármilyen indián törzs rájuk találna, és megvédené őket. Erre kicsi az esély.

Nem tette hozzá, hogy két védtelen gyermeknek akkor sem lenne esélye a megmenekülésre.

- Felállítunk egy csapatot- papírjába pillantott – akiknek a szervezés, az információk beszerzése lesz a feladata.

Az a tizenöt-húsz ember,aki összezsúfolódott a kis előadóteremben, megrendülten magába roskadt. Tragédia. Idejön boldogan egy magyar család, egy igazi kolléga, és elveszítik legféltettebb kincseiket, a gyermekeket.

Nagy katonai térképet terítettek ki az asztalon, és gondterhelten hajoltak fölé. Nagy kört rajzoltak Feriék tábora és a vízesés köré. Magába foglalta ez azt a meleg vizű vulkanikus tavat is amely az öt-hatezer méteres szirtek közé ékelődött, azon túl már csak az esőerdő zöld tengere.

Éva és Feri egymás kezét fogva némán ült a konyhaasztalnál. Túl voltak már a vádakon, az önvádon, a síráson.

Néztek egymás fáradt szemébe a ki nem mondott kérdés ott volt a levegőben: Élnek-e még a gyermekek? Mit tudnánk tenni értük?

Feri újra és újra elmondta az itt cseppet sem szokatlan hirtelen áradást, a folyammá szélesedő, kezdetben csak csörgedező vízesést, ami alatt oly boldogan lubickolt Lili és Márk. Karján még mindig ott volt emberei kézszorításának a nyoma, akik nem engedték, hogy ő a halálba ugorjon a gyermekei után.

- Olyan okosak, talpraesettek – sírva harapta el a „voltak” szót – ha csak kicsi esélyük volt is a megmenekülésre nekik sikerülni fog!

- Ferikém,- karolta át zokogva férje nyakát Éva – mindent tegyetek meg értük. Én hiszem, hogy életben vannak, lehet, hogy száz kilométerre a folyó mentén partra vergődnek és hírt kapunk róluk.

Képtelenek voltak beszélgetni, hiszen csak egyetlen gondolat volt, amit újra és újra körbejártak: Élnek- e a gyermekek, látják-e még valaha egymást?

Vadászat

Lili nyitotta ki elsőnek a szemét, de félve fel is húzta a takarót. A szobában körbe ismét ott állak a harcosok a fal mellett. A tolldíszes magas férfi kedves mosolya megnyugtatta őket. Kiáltott, feltárult az ajtó és jöttek az asszonyok meleg vizes teknőikkel, puha kelmékkel. A tisztálkodás alatt félelmük elszállt, különösen mikor a puha prémre leültek az ínycsiklandón illatozó reggeli étek elé. Mindenki némán állt, amíg éhségüket oltották. Ahogy jött, olyan nesztelenül tűnt el minden edény a szobájukból. A tolldíszes parancsolón intett és ők indultak a piramis lábánál álló iskolájukba.

- Nehhua - mutatott magára tanítójuk majd maga mellé ültette Márkot.

-Tehhua – simogatta meg a fejét és rámutatott.

-Yehhua – a mosoly most Lilinek szólt és a tanár ujja is rámutatott.

Felállította Márkot, behajlította a fiú karját és a mutató ujját a melléhez nyomta.

- Tehhua- kérdőn nézett a fiú szemébe.

- Nehhua – mondta Márk és felderült tanítója szeme.

Ha néha tévedtek is, pár ilyen játékos mutogatás után megtanulták az Én, Te, Ő névmásokat. Boldog volt Lili, büszke Márk.

A fiú visszaült Lili mellé és ujjával tanítójukra mutatott:

- Yehhua -

- Yehhua – ismételte lelkesen Lili.

A két gyerek fickándozott örömében, tanítójuk elégedett mosollyal figyelte őket.

A nap még laposan sütött a keleti ég alján, a trópusi erdő zöldje felett.

- Itt a tízórai -súgta Márk – a két nagy cserépedényre mutatva.

Tisztára sikált gyökér, mellette mintha halszelet lett volna, és amit Márk annyira áhított.

-Kakaó, látom, kakaó .

A nagy cserépkorsóban ott illatozott a kakaó, és Márk nem is tudta kivárni, hogy töltsön. Tartotta a bögréjét, az asszony pedig meghajolva teletöltötte azt.

Lili észrevette a nők összevillanó tekintetét.

Lili hajába zöld kőgyűrűket fontak, melyek finom zenét szolgáltattak, mikor összekoccantak. Ruhája meleg és színes volt. Tetszett a lábán a világos bőrből készült saru is.

Márk ruhája hasonlított a harcosokéra, még a közel térdig érő bőrszíjakból font saru is. Haját eltakarta a kerek, hátul nyakáig érő bőr sisak. Hallotta a nevetgélve suttogókat, akik azonnal elhallgattak, amint a tolldíszes kísérőjük belépett a háló

házba. A falnál álló harcosok szoros gyűrűbe fogták Márkot és elindultak kifelé. Lili felugrott, de két asszony mosolyogva visszanyomta a földre. Valamit mondtak, majd megismételték, de Lili nem értette. Csak nem tesznek Márkkal valami rosszat!

Amint Márk a harcosok gyűrűjében elhagyta a házat, a nők is felkerekedtek és Lilit körbefogva kiléptek. A nap már haragosan sütött, de a fák árnyékában még hűs volt.

A téren ott állt a harcosok kis csoportja, középen Márk, aki egy nála sokkal nagyobb lándzsát szorongatott. Szemmel láthatólag nem vette észre Lilit. Arcán nem mosoly volt, hanem elszántság, és jobban hasonlított a harcosokra, mint a korábbi Márkra. Menetük elindult a piramis felé, ahol megálltak. Fenn a csúcson a tolldíszes kísérőjüket látták, aki tüzet gyújtott az oltárkövön és mély zengő hangján rövid beszédet mondott. A harcosok megemelték lándzsájukat és furcsa léptekkel elindultak az erdő belsejébe. Lili kereste Márkot, egy pillanatra felvillant elszánt arca, de gyorsan eltűntek az őserdő sűrűjében. Megérezte, hogy fiú pajtását most semmi más nem érdekli, csak a cél, amiért a mély sötét erdőbe mennek. Talán még rólam is elfeledkezett. Könyörgött az itteniek Istenéhez, vagy Isteneihez, ezt nem is tudta, hogy a Mama ne izguljon, érezze meg, hogy minden rendben van velünk.

Lima piacán senki nem hallott az eltűnt gyermekekről. A fekete kalapos, színes ruhás asszonyok ugyanúgy vásároltak mint máskor, a zöldséges pördült egyet vidáman és beledobta a mérlegbe a paradicsomot. És akkor Éva meglátta azt az öregembert, aki az elátkozott érméket adta a gyermekeknek. Sarkon fordult és rátámadt.

-Mit adott a gyermekeimnek, mivel átkozta el őket?

Az öregember szemébe felvillant a rémület, de a maga érthetetlen nyelvén pörölni kezdett Évával. Mintha az egész piacon megállt volna az élet. Csak távoli zsongás hallatszott, az árusok és vásárlók is meghőkölve húzódtak egymáshoz.

--Asszonyom, asszonyom – fogta szorosan Lili karját a gyümölcsárus.-Ártalmatlan ember az öreg Quetzal.

-Eltűntek a gyermekeim, talán meg is haltak – kitört belőle a sírás – ez az ember megszédítette őket.

Az öregember hadarva beszélt a gyümölcsárussal.

-Azt mondja az öreg, hogy élnek a gyermekek, jól vannak.

- Vissza akarom kapni őket - zokogta - vissza akarom kapni.

-Az öreg Quetzal látnok is – a gyümölcsárus adott az öregnek egy érett mangót.

-Azt mondja, eljön az ideje, és visszajönnek – még az öregember is bólogatott, mintha értené.

Amíg Éva lehajolt a kosaráért, az öregember beolvadt és eltűnt a tömegben.

-Végül is hallottunk valamit, ami esélyt ad a gyerekekre – mondta este Feri, mikor búsan próbáltak valamit vacsorázni.

- Higgyünk az öregnek! -Átkarolta Évát – Élnek! Ebben higgyünk. Ne utazz haza, maradj itt velem! Egy évünk lesz arra, hogy visszakapjuk őket. Megkeresem és én hazahozom a két kalandort.

-Nincs ennivalójuk -Éva keserűen elmosolyodott – egyetlen szál fürdőruhában éjjel megfagynak. A vadállatoknak ők a könnyű préda.

Feri a náluk is a falon lógó, furcsa, színes vonalakkal telerajzolt térkép felé fordult.

- Ma már ismét csak cérnavékonyságú az a vízesés itt, ni, ahol a munkánk folyik – mutatott egy pontra a térképen, de a partján még mindig nem lehet végigmenni, mert amerre csak ellátsz iszap, hordalék mindenhol. Itt, a hegyoldalban még egy barlang is nyílik. Az hová vezet, talán ma megtudjuk, amikor a katonákkal is beszélek.

-Én pedig megpróbálom azt a titokzatos látnokot megtalálni a piacon. Valami furcsa neve van. Emlékszel rá?

- Persze az itt „nagy név” Quetzal. Valószínű csak amolyan megtisztelő gúnynév, de lehet, hogy mindenki csak ezen a néven ismeri őt. Ha megtalálod, faggasd ki -Ferinek támadt egy ötlete – Kérdezd meg, hová kerültek az Istenek küldöttei? A naphajú lány, és a fényes bőrű fiú. Én pedig a katonákat próbálom rávenni, hogy más helyen is kutassunk, ne csak a folyóparton.

-Mi ez a naphaj, és fényes bőr? – Éva elképedten fordult Ferihez.

-A monda szerint Isteni gyermekeket küldtek a messzi múltbeli Istenségek, akik megtanították az indiánokat házat építeni, okosan művelni a földjeiket, ahol mango, paradicsom, kukorica, kakaó és még sok más bőségesen megtermett. Lehet, hogy ez az öregember a piacon ilyesmikre gondolt, amikor azt az érmét adta a gyerekeknek.

Ám azt, hogy csak a képzeletében él Lili és Márk, vagy valóban tud róluk valamit ne is kérdezd tőlem. Ő sem fog beszélni erről. Nekünk, igen nekünk kell megtalálni a gyerekeket.

Ismét csak magába fojtotta azt a kétkedő félmondatot:”hogyha élnek”. De miért is ne élnének. Úszni tudnak, erős egészséges kis kölykök. Segítsék őket az Istenek tette hozzá morogva, és én megtalálom őket.

Az erdő egyre sűrűbb, sötétebb lett, és a harcosok négyszöge hol kicsit szétszóródott, hol ismét összezárt. Márk szorosabbra húzta magán a meleg szőttest, amivel szinte észrevehetetlenül beleolvadt az erdő zöldjébe. Társai gyűrűjében nem érzett félelmet. A harcosok is észrevehetetlenekké váltak a zöld-barna szövött takaróikban, csak a lándzsájuk hegyén csillant meg néha az erdő sűrűjébe betévedt napsugár. Márk büszkén és hallgatagon feszített. Nem érzett félelmet. Néha átsuhant a gondolatain, milyen jó lenne, ha Lili itt lenne, ha látná őt, ahogy óvatosan követi harcostársait. Az erdő megritkult, sőt egy teniszpályányi területen kopár fekete sziklák pengeéles kontúrjait is látni vélte. A fekete sziklák tetején két, kutyányi barnás szőrcsomó ugra-bugrált, és próbálták egymás szájából kitépni, húzni-vonni valami húsdarabot. Kihallotta a halk társalgásból a jaguár szót. A harcosok körbeálltak, középen Márk. Lándzsájuk rezzenetlenül feszült előre. Most már hangtalanul haladtak beljebb. Tekintetek a fák vaskos ágain, a lándzsák rezzenetlenül mutattak előre. Márk mindenben utánozta a harcosokat. Ha a kölykök a napon játszadoznak, akkor az élelmet szerző anyjuk is itt lehet a közelükben. Félelmében leguggolt és a lándzsáját megtámasztotta a földön. Belekapaszkodott, de a vékony lándzsanyél nem nyújthatott védelmet semmiféle támadás ellen. Látta a fától fáig osonó harcosokat, akik éber tekintettel kutatták a sűrűséget. Valami feszültséget érzett maga körül a levegőben. Felnézett, de máris reccsent az ág a feje felett. A levelek takarásában nem vette észre, de most látott egy villanást. Az óriási tarka test elvált a vaskos faágtól, és a levegőt átszelve máris Márk feje felett volt. A lándzsa vége arasznyit besüllyedt a földbe, Márk keze elfehéredett rajta, ahogy tartotta. Hörgést hallott Márk, vér spriccelt a fejére, ruhájára. Nem bírta már tovább tartani a lándzsát, ő is a földre esett és látta, ahogy a jaguár súlyos teste alatt eldől a lándzsa is.

Minden olyan csendesen történt,, hogy fekve is látta, amint a két jaguár kölyök abba sem hagyta a szorosan zárva tartó háncs zárral játékos civódást a meleg szikla lapokon. A másik oldalára nézett ahol hatalmas jaguár orrán száján vér bugyborékolt, mozdulatlanul feküdt, csak a bőre remegett. Körülötte az indián harcosok tágra nyílt szemmel, szélesen mosolyogtak. Márk még ilyet sosem látott tőlük. Érezte, hogy a haja ragacsos lett az állat vérétől, ruháján is nagy vérfoltok éktelenkedtek. A harcosok kicsattanó örömük ellenére mély csendben voltak. Megtapogatták Márkot, és átölelték, amikor nem találtak rajta sérülést, a holtan fekvő, még meg-megránduló jaguárhoz mentek, hogy annak meleg vérével megjelöljék a homlokukat. Rövid ideig mély, varázslatos csend ölelte körül őket, amit csak a két, sziklán napozó, játszadozó kölyök jaguár morgása szakított meg. Talán az anyjukat hívták, félelmüket leplezték a halk morgással.

Két indián, két sűrűn szövött nagy hálót a vállára vetve a sziklát az erdő védelmében megkerülve eltűnt. A tapasztalatlan jaguár kölykök továbbra is folytatták játszadozásukat, igaz néha felemelt fejjel mélyen beleszimatoltak a levegőbe, de anyjuk ismert szaga nem aggasztotta őket. Márk hirtelen mozgást látott a sziklatetőn épp az alant játszadozó kölykök felett. Máris repült a két háló, melyek halálos biztonsággal burkolták be a kölyköket, akik próbáltak gúzsban lévő karmaikkal szabadulni, de csak egyre kevésbé tudtak mozogni, egyre inkább belegabalyodtak a hálókba. Halk, keserves sírást hallottak, majd az is elhalt. Márk maradt az erdőben, de mind a hét harcos rohant a kölykökhöz. Gyakorlottan kiszabadították őket a hálóból és máris szorosan összekötözött lábakkal, szájukon háncs zárral csendben feküdtek a napon. A harcosok, a még ki nem hűlt anya jaguár vérével ismét jeleket rajzoltak egymás mellére. Voltak akik növendék fatörzseket vágtak, kérgüket lehántották és a jaguár élettelen testét rákötözték. A vékonyabb törzsekre a két ijedt szemű mozdulatlan kölyköket kötötték, melyek hátukkal lefelé lógtak, halk nyüszítésük fel-felhangzott, és néha, minden támadó szándék nélkül vicsorogtak tűhegyes fogaikkal. Márk nagyon sajnálta, hogy nem értheti miről beszélnek társai, de a rávetett elismerő pillantásokból tudta, hogy a vadászsiker a téma. A földön megtámasztott lándzsája a jaguár súlya alatt ugyan besüppedt, de a puha állati hasba olyan mélyen behatolt, hogy a hát bőrén már látszott a lándzsahegy egy kis darabja.

Az erdő szinte magától nyílt szét előttük, és talán az izgalom miatt is gyorsabban haladtak hazafelé. Egy futó pillanatra Márk szemei előtt megvillant a távoli piramis csúcsa, és ez új erővel töltötte el. Amint közelebb értek a falujukhoz, megváltoztak a harcosok is. Márk fáradt lett, az aztékok izgatottabbak. Most az ék csúcsán Márk haladt, mögötte a jaguár vivők, majd a két kölyköt hordozó. Egyre izgatottabban beszélgettek, több volt a nevetés. A piramishoz vezető útra Márkot engedték előre. Mindenütt a várakozókat láthatta, köztük, két fehér köpenyes asszony fogta közre Lilit. Mikor Lili gondolkozás nélkül Márkhoz akart futni, a két asszony tenyere rákulcsolódott a lány karjára. Ijedten nézett rájuk, de azok hangtalanul tartották a lányt. Márkot is közrefogta két harcos. Amikor a jaguár testét megmutatták, a hosszú úton végighullámzott a meglepetés kiáltozása. Boldog nevetés vegyült bele, mikor előléptek a két, fogát vicsorgató jaguár kölyökkel. A rendkívül komoly Márkkal az élen a vadászok elindultak a piramis felé. Lenn, a tolldíszes fehér ruhás pap meghajolt és a lépcsőn vezette Márkot és a vadászok menetét a piramis teteje felé. Ünnepélyes lassúsága a nehéz terhet hordozóknak is szólt. Hamarosan elérték a tükörsimára koptatott hatalmas oltárkövet. Ez volt a piramis legmagasabb pontja. A jaguár teste a kőre került. Márk szinte öntudatlanul, elvarázsolva figyelte a szertartást. A pap, hatalmas zöld kőkésével megmetszette a jaguár nyakát, majd egyetlen rántással felnyitotta annak mellkasát. A hűvös esti levegőben fehér pára szállt fel a jaguár testéből. A tömeg moraja újult erővel hangzott fel. Felmutatta a jaguár szívet és megérintette vele Márk homlokát, majd sorban minden vadászét. Felszította a kőasztal másik végén pislákoló tüzet. Rátette a jaguár szívét, és illatos port hintett rá. Még tett a tűzre, amely most már a piramis tetejét egészen megvilágította. Márk bűvölten nézett a lenti tömegre, akik felemelt karokkal kiáltoztak. Hirtelen minden elcsendesedett. Vadásztársai lassan elindultak lefelé, de az ő karját fogva tartotta a pap. Hallotta az égő jaguár szív sercegését, nézte az egyre zsugorodó húst. Mikor a tűz utolsót lobbant, a fehér ruhás pap, Márk kezét fogva, méltóságteljes léptekkel vonult le a piramis lépcsőin. A fiú éhes is volt, szomjas is, de leginkább Lilit szerette volna látni, hogy beszámoljon hihetetlen kalandjáról. Nem látta őt az embertömegben, félt, hogy nem is fogja, mert nyílt a piramis melletti nagy ház ajtaja. Körben, a hatalmas terem falán a számos fáklya szinte nappali fényt adott, a tér közepén pedig ismeretlen, színes ételek óriási tálai várták a visszatért vadászokat, akik megvárták, míg Márk leül a tolldíszes inka mellé és ők is elfoglal hatják helyüket. Éhesek és szomjasak voltak mindannyian. Márk sajnálta, hogy még nem érti a nyelvüket, de most nem is szívesen beszélt volna. Végig kóstolt minden ínycsiklandozó finomsággal teli cserép edényt, és bőségesen ivott a mentha ízű italból, ami új erőt öntött fáradt tagjaiba. A szemeinek azonban nem tudott parancsolni. Időnként lecsukódtak a szempillái. Egy ilyen alkalommal, félig kábán nekidőlt a tolldíszes pap vállának. Az felállt és parancsolón szólt a többieknek. Elhalkult a beszélgetés. Mindenki felállt, és a tolldíszes, magas férfi elkísérte Márkot a hálóhelyére. Lili már mélyen aludt, az ajtóban kétoldalt ott ültek a megszokott őrök.

Ébersége csak pillanatokig tartott, fáradtan dőlt a puha prémek közé. Talán a hosszú őserdei séta, a vadászat izgalmai, az esti vacsora finomságai tették, de még az elmúlt napra sem tudott visszagondolni, máris mély álomba zuhant. Mintha csak igaz lenne a jaguárról szóló monda, hogy ő közvetít az istenek és emberek között, az álmai varázslatosak voltak. Álmában a Limai piacon járt, kézen fogva Lilivel. Előttük ünnepélyesen vonult az a régi öregember, akitől a varázsérmét kapták. Csak az arca volt ráncos és öreg, de ruganyos lépteivel nehéz volt lépést tartani. A tömeg szétnyílt előttük, mindenki hódolattal hajtott térdet, és ők emelt fővel büszkén vonultak. Olyan megnyugtató, szép álom volt. Újra otthon. Már nem volt benne félelem, nem volt benne vágy, hogy itt hagyja a falut, ezeket az embereket.

Lassan felnyílt a szeme, a terem közepéről Lili mosolygott. Felemelt egy csipet húst az előtte lévő tálból és hívogatóan Márk felé tartotta. A fiú felkelt, és máris nyílt az ajtó. Asszony érkezett egy fatálban gőzölgő vízzel és megmosta Márk arcát. Meghajolva kihátrált, és Márk végre megnyugodva huppant Lili mellé. Ismét nagyon éhesnek érezte magát, de két falat között akadt mondanivalója is Lilinek. Mi másról, mint az elejtett jaguárjáról.

A kalandok azonban véget értek és kísérőjük átvezette őket a tanítóhoz, akinek meghajlásából szintén kitetszett a Márk iránti tisztelet, hiszen egy igazi jaguár harcost oktathatott. Lili néha oldalba bökte, mert Márk gondolatai elkalandoztak. Tanítójuk azonban, mintha tudomást sem venne erről, elnéző volt. Ahogy teltek a napok, múltak az órák, melyeket együtt töltöttek, egyre többet kiértettek a környezetük beszédéből, egyre többet értettek meg tolldíszes papjuk nyugodt, meggyőző szavaiból. Egymást is javítva, segítve már beszélgetni is próbáltak velük. Látták a mosolyt, érezték a megtiszteltetést, a barátságot, abból ahogy a helyi indiánok szóba elegyedtek velük.

Márk dicsőséget vívott ki a jaguár vadászattal. Az egyik kölyköt ő kapta, a másikat Lili. Szépen font kerítés őrizte őket, ahová mindketten bemehettek, játszani, birkózni az apró állatokkal.

Már nemcsak Márk, de Lili is jobban élvezte ezzel az elveszett azték törzzsel töltött időt, mint a civilizált Lima légkörét. Minden nap telve volt izgalmas élménnyel. Lilit ma az asszonyok, azokra a keskeny fekete földparcellákra vitték, ahol a kukorica magas szára, máshol, paradicsommal zsúfolt élénkzöld bokrok roskadoztak. Lili beleharapott egy szem paradicsomba, újra hazai ízeket érzett, valami édes, régen érzett ízt. Nevetgélve, hamarosan szedtek aznapra elegendő friss zsenge kukoricát, és bőségesen mélyvörös, nagy szemű paradicsomot. Vidám, elnyújtott énekszóval vonultak vissza a faluba.

Márk a hasonló korú fiukkal lándzsát vetett, és minden pillanatban érezte a tiszteletüket. A gyakorló tér végén, két fatörzsre kifüggesztve látta a jaguár bőrét, vicsorgó szájából fehéren villantak éles tépőfogai. Ö ejtette el halálos sebbel, övé.Kis gyerekek jöttek eléjük. Paradicsomot kunyeráltak, és édes, tejes, nyers kukoricát. Látta, hogy Lili rémülten néz a magasról lelógó jaguár bundára. Hozzá futott és megfogta a kezét.

- Enyém – súgta – én ejtettem el. A lándzsámmal.

- Tréfálsz? - Lili mérgesen fordította felé a fejét- Ez egy hatalmas, erős állat.

- Pedig igaz – nézett vissza komolyan Márk – a jaguárral itt nem lehet tréfálni!

Várakozás és Bánat

Éva magára maradt mély szomorúságával. Nem tudta elképzelni, hogy ez a két kedves kis gyermek végleg eltűnt az életükből, ám semmi hírt nem hallottak felőlük.

Minden reggel a piacot járta, kereste azt az ördögi vénembert. Mániákusan azt hitte, miatta tűntek el a gyermekek. Egyszer látta az öreg Quetzalt. Nem tudta fegyelmezni magát, hangosan pörölt vele, de az árusok védelmükbe vették. Próbálta megkérdezni, mit tud a gyermekekről. Hitt valami csodában, hogy talán ez az öreg tényleg olyan varázserővel bír, hogy látnokként tud a két kis eltűntről. Szerencséjére volt angolul beszélő a piacolók között, de az öreg csak annyit szajkózott.

- Élnek, élnek.- Kiköhögte, de az is lehet, hogy elnevette magát – jól vannak a kis isteni küldöttek.

A tolmács titokban a homlokára mutatott, hogy az öregember kicsit bolond, de Éva nem bánta. Bolond, vagy nem, az, hogy a gyerekek élnek, számára hihető volt, mert hinni akarta. Már nem is haragudott az öregre.

A katonai helikopter hangos kelepeléssel áthúzott a hegy felett és ereszkedni kezdett a másik oldalon, finom fehér párával fedett vulkáni tó felé. A parti sziklákon a moha már belepte a gyermektestek nyomát. A tó békésen párolgott, innen föntről még egy-egy felugró hal ezüstöt csobbanását is látni lehetett. A tópart azonban néptelen volt, bár a helikopter zajára egy sötét állat sietség nélkül ugrott a fák takarásába.

- Semmi jel – kiabálta a mikrofonjába a pilóta – ide nem juthattak el.

Ahogy fordult a gép, Feri látta a barlang lapos sötét száját. A víz épphogy csordogált belőle, az a kifolyó, kis erecske is ezüstös fátyolként terült el a lentebbi, sima sziklákon. A szirtek feketén, fenyegetőn ágaskodtak. Egy-egy helyen keskeny hasadékot fedezett fel, melyből néha fehér pamacs szállt ki, ami gyorsan el is oszlott a kristálytiszta levegőben.

- Vissza kell fordulnunk – ütögette meg a pilóta a műszerfalat – fogy az üzemanyag!

Maga a táj igazán káprázatos volt, de Feri lelkét nem tudta felvidítani. Újabb kudarc, gondolta. Mintha tűt keresnének egy szalmakazalban, de amíg tűhegynyi remény is van, hogy megtalálják a gyermekeket, addig nem adja fel. Kérdés, hogy a keresők mikor fogják megúnni. A munkájával sem tudott haladni. Minden összeomlott, talán inkább ráomlott. Félt Éva szomorú szemeitől, félt az estétől, félt az ébredéstől. Pedig ha egy nappal korábban jön az a helikopter, talán a remény is megsokszorozódhatott volna, és még a gyermekekre is gyorsan rálelhetnének.

Tanít az őserdő

- Mintha otthon lennénk – mordult fel Márk, mikor az ajtón behasító fénycsíkban feltűntek az asszonyok a mosdótálakkal, majd a cserépkorsókban, edényekben a reggeli is megérkezett. -Mosdás, reggeli, utána iskola. Még jó hogy nincs lecke!

És jó hogy van kakaó, Boldogan emelte bögréjét, és itta fenékig. Az asszony máris újra teletöltötte korsójából.

Fehér köpenyes, tolldíszes kísérőjük megfogta a kezüket és méltósággal a piramis melletti nagy házba kísérte őket, ahol fáradhatatlan tanítójuk várt rájuk. Várt más is. Lili ismét látta azt a magas dús, fekete hajú fiút, akinek bronzos bőre csillogott a reggeli napfényben. Izmos karjaival egy hosszú kihegyezett botra támaszkodott. Lili már észrevette, hogy csak a felnőtt harcosok viselhetnek lándzsát, a fiúk, még legerősebbek is csak kihegyezett bottal gyakorolhatták a lándzsavetést. Ezt a fiút sem avatták még férfivá, aki minden reggel hűséges kutyaként óvta Lili minden léptét. Márk hozzászokott, hogy a helyiek megérintik, bámulják őket, így a fiúval sem törődött. Lili azonban lány volt, nagylány. Másként látta a környezetét, ahogy ebben a fiúban is meglátta az odaadást, a sóvárságot.

Minden nappal könnyebb lett a beszéd, nagyobb az öröm, hogy ők is megértettek valamicskét, és meg is tudták értetni magukat. Lili úgy látta, egyre inkább beleolvadnak a környezetükbe. Ha a bőrük meg is őrizte világosságát, a lombokon átsütő nap, a paradicsomföldek tüzes sugarai az övékét is bronzossá tette. Lili örült ennek leginkább, mert így észrevehetetlen volt kisírt szemének vörössége. Hiányzott a Mama. Neki nem volt jaguár kalandja, mint Márknak, ő csak szeretett volna odabújni a Mama ölébe, újra érezni az illatát, simogató kezét a haján.

A legjobb volt, amikor Márkkal kilopóztak a két kis jaguárkölyök karámjához. Azok nem tudtak sokat mozogni, mert hosszú börszíjon vastag nyakörv tartotta vissza őket. Körmeiket a karám fáin élesítették, fogaikkal pedig játékosan rágták a fehér csontokat.

- Olyanok mint egy cica -súgta Lili.

- A jaguár itt a legnagyobb ragadozó – súgta vissza Márk elismeréssel a hangjában. Benne volt ebben az is, hogy én pedig legyőztem, megöltem

Liliben még mindig kétség bujkált, vajon Márk csak tréfál-e? Látta a komoly büszkeséget a barátja arcán, és hitt neki. Igaz, elképzelni nem tudta. Bűvölten nézték az egymást pofozgató, kergető két, kis vadat, de sokáig nem álmodozhattak, mert megnyugtatóan rámosolyogva két asszony megfogta Lili kezét, és két lándzsás harcos kíséretében elindultak az erdő sötétjébe. Találtak bokrokat, zsúfolva kékes bogyókkal, az asszonyok földre tették az egyik kosarat és teleszedték kék bogyóval. A lándzsások éber tekintete mellett haladtak tovább a sűrűbe. Volt amikor leveles ágakat téptek a kosarukba, máskor csalánszerű zöld növényeket gyüjtöttek. Előttük, mögöttük egy-egy harcos vigyázó tekintettel kutakodott a sűrűben. Lassan megtelt a második kosár is, amit az asszony fejére segítettek a harcosok. A másik kosarat, súlyos bogyó terhével a másik asszony és a harcos vitte. Ahogy a paradicsomföldről hazatérőket, úgy, most az édes bogyókkal és zöldekkel megrakodott gyűjtögetőket is népes, meztelen gyermekcsapat fogadta. A kis, lopkodó kezekre játékosan rácsaptak a nők, de nem volt ebben semmi fájdalmas. A piramis melletti nagy ház egyike elnyelte a begyűjtött finomságokat. Lili szerette volna tudni, mi lesz a sorsa a zöld leveleknek, ág kérgeknek, de csak szétterítették a szellős padokon, a bogyók pedig kisebb kosárkákba kerültek. Érezhető volt a jókedv, ami tovább nőtt, mikor két ijjas egy súlyos őzszerű állattal tért vissza. Két hosszú farúdra, lábánál összekötve függött az állat. A súlyos teher alatt mélyen meghajlottak a rudak. Ünnepelt a falu, máris égett a tűz, rajta az őz, banánlevelekbe csomagolt rózsaszín húsával. Ital jár körbe a tűz körül ülőknél, hamarosan ütemesen hajladoztak az indiánok valami lassú, édes dal ütemére. Lili sok mosolyt kapott, Márk pedig simogató érintést. Mindketten nagyon jól érezték magukat. A tűz mellett hátul meglátta a villogó szemű fiút, aki le sem vette róla a szemét. A tekintete mögött megbújt egy titok is, amit nem akart megosztani Lilivel. Nemcsak a titkot, de azt a valamit sem, ami most az övé volt. Kérdezősködnie sem kellett, mert a harcosok és az fehérruhás asszony, akik a „forró, áldozati kövekért” mentek a tópart rejtett zugába, majd a sziklákon megtalálták a két halálosan fáradt kisgyermeket, részletesen beszámoltak mindenről. A fiú látni akarta a helyet, ahol ez az aranyhajú lány feküdt, érinteni a meleg sziklát. Az alkalomra várt, és az el is jött, amikor a falu népe munkára indult a földekre, vadászatra mentek a férfiak. Izmos volt és erős, lábai gyorsak. A kemény vörös föld a talpát is megkeményítette, így amint a fák takarásába ért futni kezdett. Tudta már, hogyan kell az erejét beosztani, hogy fáradtság nélkül, de gyorsan haladjon. Akkor pihent csak meg, mikor kilépett a fák takarásából és a tó kitárult előtte. A távolból idehallatszott az elapadó vízesés csilingelése. Látta a lapos sziklát, melyből a naptáruk véséséhez le-lehasítottak egy lapot. Az ingadozó vízszint barna csíkokat rajzolt a tópartra a sok korhadt ágból, levélből. Minden csendes volt. Madár csak néha libbent be a tópartra, de meglátva az indian fiút máris visszatért a megnyugtató sűrűbe. A fiú lassú futással, éber tekintettel elindult a tó körül. Már-már megkerülte a tavat, amikor a vízeséstől nem túl távol, egy vízbenyúló faágon meglátott egy, a vizet csapkodó furcsa dolgot. Sárga színe tompán csillogott a napsütésben, hol bemerült, hol fodrozódva kibukkant a vízből. A fiú ügyesebb volt annál, hogy pár pillanat múlva le ne fejtse az ágról azt furcsaságot.

Gondolataiban jól látta azt a lányt, akit a fiúval együtt hoztak innen a falujukba. Emlékezett arra a kis sárga háromszögre is amit alul a testén viselt. Ilyen ruhát még nem látott, de biztos volt abban, hogy ez a lányé lehetett. Talán egy ág, vagy éles szikla szakíthatta el, és fennakadt az ágon.

Felnézett a napra. Korán volt még mindig. Amiért jött, itt van a ruhájába rejtve. Ivott a vízesés lecsurgó, hideg vizéből, és a megszokott lassú, de kitartó futással visszaindult. Megszerezte amiért jött. Feszített a mellkasát az öröm, hogy jól gondolta, hagytak itt valami jelet az istenek küldöttei, mert ahogy a többiek, ő előtte sem volt kétséges, hogy Viracocha, a legfőbb teremtő istenük küldöttei ezek a fehér istenfiókák. Látta a jelet is náluk..

Ha az a tavat pásztázó helikopter egy nappal korábban érkezik, más még jobban örült volna annak a kis sárga ruhadarabnak. Lili apja eltéveszthetetlenül észrevette volna a fürdőruha felső részét, és talán nemcsak a remény maradt volna meg, hanem közelebb kerülhettek volna a gyerekekhez is.

A falu elcsendesedett. Hol volt már az éjszakai vigasság, hol a nagy teret betöltő húsillat. Lilit magával ragadta a tarka szőttesekbe öltözött asszonyok hada, és indultak a fekete földek keskeny sávjaira. Lili is egy lett a sorban azok között, akik aprólékosan megtisztították a földeket a gyomtól. Érezte derekában a hajolgatás okozta fájdalmat. Az asszonyok vezetője időnként leültette az erdőszéli fa alá. Ihatott, ennivalót azonban nem látott. A dolgozó asszonyok is pihentek, de ők csak minden második alkalommal mint Lili. Nevetve dolgoztak szórakoztatták magukat. Lili keveset hallott ki a beszédükből, de amit megértett abból tudta, hogy kinek a kárára mesélték a mulatságos történeteket.

Hirtelen a nők felegyenesedtek, megragadták Lili kezét és mintha soha nem lettek volna ott, eltűntek az erdő fái között. Ekkorra már ő is meghallotta a repülő zúgását, megérezte az erősebb asszonykéz szorítását a karján. Mennyire vágyott arra, hogy kirohanjon a fák közül, hogy integessen mindkét kezével, hátha abban a repülőben apa ül. Szomorúan nekidőlt az őt szorosan tartó asszonynak.

A repülő berregése elhalt és akkor valamit megértett, ami még jobban elszomorította. Nem őt bújtatják az idegenek elől, mert akkor elég lenne, ha csak vele mennek be az oltalmazó erdőbe, de most is és korábban is minden indián elbújt, nehogy bárki felfedezze őket. Az asszonyok magukban dolgozhattak volna tovább, de ezek azt sem akarják, hogy őket meglássa valaki. Ez valami elátkozott falu, rejtőzködő törzs, akik szakítottak a világgal, és egyikük sem szeretné, ha a világ újra összekapcsolódna velük. Világosan megértett, hogy menekülésükre, hazatalálásukra semmi esély.. Visszatért a földre, figyelte a nők minden mozdulatát, és másolta azt. Így még a munka is gyorsabban ment.

Márk megtanult nesztelenül járni. Nem roppant az ő lába alatt sem ág, nem zizzent levél. A kiálló gyökerekben nem botlott meg, alattomos gödörbe sem lépett bele. Gyorsan haladtak, és amit a faluban az őserdő állandó, de monoton zajának tartott, abból kivált és egyre erősödött valami ismerős mély zúgás. Nem kellett sokáig menni, mert hirtelen hatalmas, sötét sziklák állták el az útjukat. Ahogy libasorban felmásztak rájuk valami fenséges látvány tárult Márk elé, de a hang ismerős forrását már korábban kitalálta. A szemközti szikláról nagy magasságból a levegőben szétporladó víz hullott alá, mire leért szinte el is enyészett a melegben, és az alatt lévő tavacska felszínét sem kavarta fel. Harcos társai nem ámultak az apró vízesés szépségén, hanem indultak lassan folyó víz mentén. A vízesés alatti kis tó tízedakkora sem volt, mint amibe megmenekülésükkor estek bele. Sebes sodrású, keskeny patak indult ki belőle, ami mély, szűk árkot vájt magának. Négy harcos már messze lent járt, közben felzavartak egy nagy fekete madarat, mely hosszú lábait hátrafelé nyújtva, csőrében egy vaskos hallal felrepült. Márk nehezen tudta elképzelni, hogy ekkora halacska legyen a kis vízben. Amint messziről felhangzott a harcosok jeladása, a maradék hat ember és Márk belegázolt a kis tóba. Itt érte a másik meglepetés, mert a tavacska, amit talán a lezúduló víz vájt mélyre, szinte ellepte. Nem is engedték a kis tó közepére, hanem a szélén kellett maradnia, miközben ütemesen hajladozva, a vizet taposva riogatták a halakat. Márk meg is lepődött, amikor szinte fájdalmasan az oldalának ütődött egy-egy tisztességes hal. A kifolyó sekély vízben nemcsak egyet látott, hanem talán tucatnyit. Messziről harsány örömkiáltások hangja jutott el hozzá. Társai is izgatottabban taposták a vizet, hogy az utolsó halat is kiűzzék. Az izgalom egyre nőtt, még két lándzsás futott a vízparton lefelé. A tavacska felszíne megnyugodott, csak a porladó vízesés cseppjei rajzoltak rá köröket.

Még senkit nem láttak, de a vidámság hangjai már idehallatszottak, és egyszerre szakadt fel az ujjongás még több torokból, mikor meglátták a súlyosan megrakott hálóban fáradtan csapkodó halakat. Ahogy a többiek, Márk is büszkeséget érzett. Ki kellett emelni a hálóból és megérinteni egy-egy nagyobb halat. Kevés tudásával is megértette magát, és tudakolta, hogy mi lesz így legközelebb, hisz most csak ujjnyi halacskák maradtak a tóban.

-Esőisten gondoskodik rólunk – emelte fel ujját a harcosok vezetője – lesz eső, lesz hal. Kétszer öt nap múlva jövünk.

Márk értetlen arcát látva hozzátette:

-Lesz sok eső, lesz sok hal.

Elnézve a vékonyan csordogáló vízesést a fiú kételkedett, de agyába villant a békés fürdőzésük Lilivel, ami majdnem tragédiába torkollt. Talán igazi tragédia is, mert semmi reményük nincs arra, hogy visszataláljanak szüleikhez. Hosszú idő után először tört rá a mélységes szomorúság, Éva néni, Feri bácsi hiánya miatt. Eszébe jutott, milyen régen töltött hosszabb időt Lilivel. Megtanulta kicsit az inkák nyelvét és elvesztette a saját életét.

Béke és háború.

Eső azonban nem esett, és a cérnaszálnyi vízesés alatt is algásodott a kis tó. A korábban itt maradt apró halak, talán még soványabban úszkáltak a langyos vízben. A csalódás csak nőtt az öt harcos arcán, ahogy a falu is mély csendbe burkolózott. Lili mindennap szomorúbban jött haza a földekről, mert a kevés víz, amit eltereltek a falu széli kőtárolóból, éppen csak megnedvesítette a talaj felső részét. Kókadoztak a paradicsomszárak, a kukorica levele pedig sárgult.

A csalódás a falu népének arcán is látszott. Amint a hőség elviselhetőbbé vált, a nap már a lombkorona szélét elérte, a tolldíszes inka és a másik tolldíszes tanítómesterük beszélt a néphez, majd lassan fellépdeltek a piramis tetején lévő oltárhoz. Égett a tűz a kőoltáron, a lángocskák furcsa ábrákat rajzoltak a két pap ruhájára. Amint az egyetlen soványka kis halat a tűzre vetették, a lángolás alábbhagyott és sötét füstöt kapkodott a szél. A lángok lassan kihunytak, de a sötét füst nem akart kivilágosodni, egy-egy fuvallat a sült hal édes illatát hozta, amit az emberek sóhajtva fogadtak.

Ugyanolyan méltóságteljesen vissza is indultak a papok. Félúton, zengő hangon rövid beszédet mondott. Az emberek lehajtott fejjel hallgatták, egyedül a falu húsz harcosa emelte magasba a lándzsáját, és mély torokhangon mintha egy eskü szövegét skandálták volna. Élet költözött a falubeliekbe is egyre hangosabban, egyre vadabbul skandálták a harcosok esküjét. Lili aggódva szorította Márk kezét.

-Mi volt ez? -kérdezte súgva.

-Harc lesz – Márk hangjából is aggodalom csendült – ki kell engesztelni az Isteneket, hogy adjanak esőt, legyen élelem.

-Hogyan engesztelik ki őket? Haragszanak ránk?

Márk hallgatott, régi olvasmányaira gondolt, és Feri Bácsira, aki az élő áldozat kitépett szívéről beszélt. Megborzongott. A félelem azonban csak akkor költözött a szívébe, mikor a tolldíszes tanítójuk meghajolt előtte megfogta a kezét és a harcosokhoz vitte.

-Menj velük! Védd meg őket! Legyetek sikeresek!

Lilinek bele kellett kapaszkodni a mellette álló asszonyba, aki ránézett, és a lány sápadtsága elárulta a félelmét. Tudta, hogy Márk nem harcos, de félelmet nem ismerő fiúként kezelte. A harc, az idegenekkel, a háborúzás azonban megrettentette. Márk nem harcos, Márk szelíd, határozott fiú, de nem harcra termett.

Márk azonban már ott állt, eltökélt arccal, lándzsáját szorongatva a fiatal harcosok négyszögében. Éppúgy mint amikor a halért mentek, ugyanolyan eltökélten mint a jaguár vadászaton.

Néma csend uralta a falu főterét. A harcosok sarujának halk csikordulása nem törte meg a csendet. Márk együtt lépett a harcosokkal. Lándzsája inkább támasz volt, mint fegyver. A kihegyezett farúd szerencsére könnyű volt, és Márk biztonságot érzett, amint szorosan markolta. Az ágak összecsukódtak mögöttük. A falu népe néma csendben állt. A harcosok, köztük Márk, némán haladt a hosszú úton, mely az ellenséghez, a távoli törzshöz vezetett. Az út csak Lilinek tűnhetett nehéznek, Márk meglepve tapasztalta, hogy pontosan egymás mellé illesztett kövekkel rakták, a haladás rajta gyorsabb volt, mint gondolta. Kétoldalt harcosok, elől hosszú ék futott, és hátul szintén egy oszlop zárta a menetelőket. Nem is menet volt ez, inkább lassú, nem fárasztó futás. Amikor az út folyóhoz ért, erős és karbantartott fahíd segítette az átkelést. Ilyenkor jól esett belegázolni a vízbe, fentebb pedig inni az üdítő, hűs vízből. Márk cseppet sem fáradt el, magát is meglepte milyen jól tudott lépést tartani az edzett harcosokkal. Büszke volt. Éber szemekkel fürkészte a környezetét. Most nem a jaguár jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem a bárhol megbújható ellenséges harcosok. Mindenki, - talán Márkot kivéve- jól tudta, hogy most élet halál harcra készülnek. Eső Isten meggyőzése, vagy kiengesztelése az ellenségnek is éppoly fontos volt, mint Márk Falujának. Ha ad esőt, bőség lesz, ha nem, akkor betegség és nélkülözés. A reggeli nap már túljutott a delelőjén, de még messze volt az a törzs, ahonnan foglyot akartak ejteni áldozatuknak. A futás, néhol nehezebben, folytatódott. A nap a delelőjére ért, amikor az elől futó négy harcos diadalmas mosollyal feléjük fordult. Az útról alig észrevehető, keskeny ösvény vezetett az erdőbe, ahol hirtelen egy vaskos kövekből rakott ház bukkant elő. Külső falán zöld és bíbor festékkel furcsa ábrák rémítették meg Márkot. Alig húsz- harminc lépésre épült az úttól, de még tíz lépésről is alig lehetett észrevenni. Ami a legfontosabb volt, hogy belül , a polcokon a tiszta,szövött zsákocskákban krumpli, kukoricaliszt lapult a polcokon. Az egyik tizedes a szoba sötétjébe ment és egy pár szandállal tért vissza. Márk csak most vette észre, hogy a lábán, az apró sebekből vér szivárog.

--Ohota- nyújtotta a szövött anyaggal kibélelt bőrszandált a tizedes Márknak.

Futás közben felsértett meztelen talpa nem fájt, de mégis jól esett belebújtatni a védelmező szandálba. Egy pillanat alatt kipihente magát. Még a hideg vízben feloldott kukoricaliszt, a szárított paradicsom is nagyon jól esett.

-Huaraka – adott kezébe egy hosszú, erős bőrszíjat és a tenyerébe tett két, csillag alakú kemény, súlyos ködarabot. Márknak nem volt ismeretlen ez a fegyver, mert a faluban a többi korabeli fiúval gyakorolta a parittyázást, ez pedig igazi harci parittya volt, ahogy az éles nehéz kövek is, melyek talán még egy jaguárt is megállítottak volna, ha pontosan céloz. A huarakával a ruhájában már nem is érzett félelmet, amit a kihegyezett fa dárdája korábban nem tudott eloszlatni. A kapitány halk vezényszava mindenkihez eljutott, és mintha csak közel lenne az ellenség, sokkal óvatosabban haladtak.

Ha eddig óvatosan haladtak, most már lopakodtak. A madarak izgatott rikoltozása még felerősödött, és nagyon távolról mintha emberbeszédet sodort volna feléjük a szél. A menetük dermedten megállt. Titkos jeleket mutattak a harcosok, akik közül többen hol erre, hol arra tűntek el. Márk megrettent, fa mögé bújt, igaz ő nem tudott lépést tartani a társaival. A fiú élvezte a hangtalan lopakodást, lassan a harcosok kézmozdulatait, jelzéseit is kiismerte. Szíve kalapált, mellkasát majdnem szétfeszítette az izgalom. Félelmében hirtelen leguggolt. Ahogy társai előre haladtak, egy fa mögül ismeretlen fasisakos harcos lépett ki, és lopózott a sorban utolsó háta mögé. Kezében hosszú pálca végére kötözött éles követ látott. Márk, nesztelenül kivette ruhájából a huarakáját, beletette az egyik csillag alakú nehéz követ. Ahogy a faluban tanították megpörgette és kiröpítette a követ. Az ellenséges harcos már emelte a hosszú botját, hogy a végén lévő éles kővel bezúzza a semmit sem sejtő, előtte haladó fejét, mikor Márk a huarakat elengedve a követ kiröpítette. A parittya suhogására az ellenség is, és saját harcosa is pillanatra megállt. A kő nem az ellenség fejét találta el, de olyan erővel csapódott a vállának, hogy kiesett a harci bárd a kezéből. Ennyi elég is volt, hogy a falu harcosai rávessék magukat az ellenségre, úgy, hogy hang sem tudta elhagyni torkát. Márk felvette a követ, huarakájával együtt visszatette a ruhájába. Akinek az életét mentette meg magához ölelte, és a többiekkel együtt némán megálltak.

A távolból ismét emberi hangot sodort feléjük a szél. Az idegen harcos addigra már megkötözve feküdt a földön. Száját hang nem tudta elhagyni, mert pálmalevél csíkot kötöztek bele erős pamut fonattal. Márk és még egy harcos az ösvényről behúzódva őrizték az idegen katonát. A nem is olyan távoli hangok alig változtak. Sem félelem, sem izgatottság nem csendült ki belőlük. Az ellenség ott távolabb élte a mindennapi életét, ők pedig remélték, hogy sikerül még néhány foglyot ejteni. Csapatuk szétszóródhatott az erdő fedezékében, így próbálnak észrevétlenek maradni. Az erdő már sötét árnyékba borult, Márk nem tudta a hűvöstől, vagy a félelemtől citeráznak a fogai. A zajok megváltoztak. A távoli hangokat most közeli ágsuhogás váltotta. Akkor lélegeztek csak fel, mikor meglátták az első harcosukat, és az öröm csak tovább nőtt, mikor társaik hiánytalanul tértek vissza két szorosan összekötözött, megbéklyózott ellenséggel. Itt vannak az Esőistennek szánt áldozatok. Lesz eső, lesz víz a csatornákban és lesz ennivaló mindenkinek a faluban. Késlekedés nélkül indulniuk kellett haza. Jó lesz, ha a sötétség beállta előtt az út menti házat elérik, ahol az éjszakai veszélyek elől védve lesznek, és valamit enni is tudnak. A sötétség pedig egyre sűrűbb lett. Foglyaikat nyakuknál fogva szorosan összekötözték. A foglyok béklyója miatt lassabbá vált a menetelés, de Márk ismerős kidőlt fákat, apró irtásokat látott, melyek ismerősek voltak, tudta hamarosan elérik a menedéket. Az már az ő földjük. Reggel korán indulnak, és holnap az egész falu ámulni fog a hősiességükön, és izgatottan készül az emberáldozatra. Megborzongott.

Az éjszakai csendet csak egy madár izgatott fészkelődése, és halk burukkolása törte meg. A korábbi „Kövess” parancsot szolgaian teljesítve nem tévesztette szem elől az előtte haladó árnyat, és egyszerre ott voltak. Az út menti elhagyott ház meleg volt az esti hűvösben. A hamu alatt találtak egy-egy parázs darabkát és hamarosan világos is lett a szobában. Foglyaikat a ház végébe terelték, ahol azok is végre lefekhettek, a két őr azonban éberen felügyelte őket. Végre tudtak inni langyos forrásvizet. Márk első őrként kiült az ajtó elé, nézte a fák koronáján át a csillagokat. Megérezte a furcsaságukat, amivel elütöttek az otthon látott képtől. Nyugodt volt. Nem érzett félelmet. Hallotta a ház belsejéből a beszélgetés, nevetés zaját. Szeme éberen járt, azt pedig már megtanulta, hogyan kell kiszűrni az erdő állandó apró neszeiből a nem odaillő, idegen zörejeket.

Most azonban béke volt. Valahol madarak sustorogtak, és a közeli forrás felől furcsa békabrekegést hajtott erre az esti szél. Körbe sétált a házon, saját magát is meglepte a bátorsága, de mindenhol csend fogadta.

Nyílt az ajtó. Jött a váltás. A kicsapó fényben látta társa mosolygós arcát, ahogy a szemével int: Mehetsz aludni fiú!

A szoba melege azonnal elálmosította, és csak a reggeli készülődés zaja, a foglyaik csoszogása ébresztette. Forró kakaót kapott, és itt, a forrásvízben finomabb volt, mint az otthoni tejes. Kért még egy csészével, és elkezdődött a futás, de tudta, hogy ez már rövidebb lesz mint a délutáni ideérkezés. Most már a saját földjükön voltak. De, mit számított már ez. Márkból tegnap este kihalt minden gyermekkori félelem.

Áldozat

A hőség illatossá tette az erdőt. A fákból olajos párák szálltak fel, felfrissítették a meleget. Foglyaik lábáról lekerült a béklyó, nyakuknál fogva egymáshoz kötötték őket. Az ütemes futás nem vált fárasztó és Márk egy-egy erdei nyiladékon át a távoli párában meglátta a piramisukat. Távol volt ugyan, de az otthon közelségének ígéretét érezte meg. A forróság egyre nőtt, de mindannyian tudták, hogy nem sokáig. Itt látták maguk között a három foglyot, akik közül egyet majd este elfogad áldozatul Viracocha a Legfőbb teremtő, egyiküket Pacsa Mamának magának a Földistennek áldoznak, és a harmadikat kapja Inti a Napisten. Ők küldik majd a megváltást, a bőséges esőt, halat, lágy kukoricát, és édes krumplit. Lesz hűs forrás, nagy telt vörös paradicsom. Bőség lesz, egészség, öröm. Érezte, milyen megbecsülés övezi a fogoly ejtőket, köztük önmagát is. Elnézte, hogyan válik a csüggedésből reménykedővé a sok arc. Büszkeséget érzett, de hirtelen belehasított a félelem, a szomorúság és a vágy. Bár egyre kevésbé érezte, hogy el akarna menni ebből a faluból, mégis valami furcsa rettegés, félelem vette hatalmába. Éva, Feri bácsi és Lili. Hiszen ő hozzájuk tartozik, neki Budapest a haza. Ahogy közeledtek a házaikhoz, úgy érezte mintha kettévágták volna a szívét. Itt vált ifjúvá, itt lett sikeres harcos, de a hazája messze távol volt.

Márk már látta papjukat fenn a piramis oltáránál. Ő is észrevehette a visszatérőket. Torokhangon hangosan kiáltott, karjait ölelésre tárta. Mindenki a piramis felé rohant. A tömeg mély ütemes kiabálásba tört ki, mikor pedig kibukkantak az erdőből, hangjuk megszázszorozódott. Így történt ez, amikor a piramis lépcsőin méltóságteljesen lefelé induló papjuk felé terelték egyenként a foglyaikat. A tömeg csodálata egyre nőtt, kiáltozásuk ütemessé vált. Márk felnevetett, mert a stadion jutott eszébe a csapatok szurkolói. Itt azonban csak egy csapat volt. Ők. Látta Lili ragyogó arcát, végre igazi elismerést vélt felfedezni rajta. Kihúzta magát és magasra emelte fa lándzsáját. Büszke volt, mert érezte, hogy hamarosan igazit fog kapni, azzal a csillogó zöld kőheggyel, és a misztikus ábrákkal nyelén. A déli hőség egyre nehezebbé tette a levegőt, de a piramis melletti nagy ház belseje, ahová a harcosokkal belépett hűs, az élelem pedig ínycsiklandó volt. Márk hirtelen minden mást elfelejtett, átjárta az öröm, a harcosokhoz tartozás. Izgatottan hallgatta a harcról szóló beszámolót, amely végzetessé is válhatott volna kis csapatukra, ha nincs ott Márk és nincs vele a huarakája. Élete legboldogabb pillanatát élte át. Ahogy a falu minden lakója vidáman nevetgélt. A magas sötét bőrű fiú, aki Lilihez lépett csak csendesen mosolygott. Kicsi, vékony indával átkötött pálmalevél csomagot nyújtott Lilinek. Pillanatra megmerevedett. A fiú tovább mosolygott, az asszonyok pedig furcsa kacagással biztatták, hogy fogadja csak el az ajándékot. Lilinek a régi, otthoni ajándékozások jutottak eszébe és kioldotta a kis csomagot átkötő indát. A pálmalevél vége felpattant és ő meglepve ismerte fel sárga fürdőruhájának felső részét, amit letépett az örvénylő vízben egy kiálló szikladarab.

Istenem, gondolta, hol lelte meg ezt a fiú? Boldogságában két oldalról egy-egy puszit adott a fekete fiúnak, az asszonyok hangos, nevető tetszése közben. Elpirult. Hiszen ez nem Budapest, nincs Karácsony. Ám a kis ruhadarabot magához szorította. A fiú dermedten állt egy pillanatig, majd a nők kacagásától kísérve eltűnt a tömegben. Az asszonyok egymásnak adták Lili bikini felsőrészét, és a nevetés nem akart abbamaradni.

A jókedv sem lankadt, sőt csak fokozódott, ahogy a nap egyre alacsonyabbra szállt. A piramis tetején a zöld kőlapon felszították a tüzet. Három helyen csaptak fel a lángok. A kesernyés füstszag mintha csak vonzotta volna a falubelieket. Márk és a harcosok már ott álltak a lépcsőn. Új ruhájuk tiszta és színes volt. A Pacsa Mamának szánt idegen harcos három itteni kíséretében elindult felfelé. Márk nem látott a félelmet a leendő áldozat arcán. Inkább közönyösnek, távolba meredőnek, kábának látta. Még amikor lekötötték a kő oltárra, sem volt hangja. Mindenki elcsitult, csak a közeli erdőben rikoltott egy madár. A pap mormolása azonban távolinak tűnt. Márk csak addig nézte őt, amíg magasba emelte rövid zöld kő kését. A továbbiakat már tudta a jaguár áldozat óta. A várakozás néma csendjébenmeghallotta, a bordacsontok ropogását a kés alatt, majd az üdvrivalgást, mikor a pap magasra emelte remegő emberi szívet. Nem nézett oda, ezért látta a megbűvölten figyelő falubélieket, ahogy a harcosok arcán is csak valami büszkeség tükröződött. Földanya megkapta a tiszteletet az áldozatot, gondoskodni fog róluk. Levették az áldozat sisakját, nyakából a csillogó láncot és a pap mindet a piramis tengermély kútjába dobta. Két harcos felemelte a halotti áldozatot és félre vitte. Alulról pedig másik kettő kíséretében elindult az oltár felé a Tlaloknak, az eső és víz urának szánt áldozat.

Márknak megremegett a lába, érezte, hogy kiszökik a vér az arcából. Annyit érzett csak, hogy ki kell tartani, végig kell ezt is csinálni, ahogy a nagy futást, a fogoly ejtést és a hazatérést. A tömeg morajából kitalálta, mi történik a nagy zöld kő oltáron. Nézni nem akarta, mégis tisztán látta a magasra emelt, dobogó szívet. Tlalok kiengesztelődhetett, de vajon ad-e esőt, vizet a tóba, halat a vízbe?

Az utolsó áldozatot Viracochának a Legfőbb Teremtőnek mutatták be. Mikor a pap az utolsó áldozat szívét is a magasba tartotta és a tömeg felkiáltott volna, megdördült a távoli az ég. A zajos kiáltozás nem akart elhalkulni, csak a következő égzengésre. Az Istenek elfogadták az áldozatot és máris áldást küldenek. A távoli hegycsúcsok mögött már emelkedett egy hatalmas fekete felhő, látszott a villámlás szinte összeérő fénye. Mindenki leborult, a harcosok is, Márk hasonlóan. Az oltárkőről elvitték Virakocha áldozatát is, és megbűvölten nézték az egyre közeledő sötét felhőt és félelemmel hallgatták a kísérő égzengést.

Az áldozatot bemutató két pap méltósággal vonult le a harcosok sorfala között, csak egy pillanatra torpantak meg, amíg Márk vállát megragadva maguk közé vonták a fiút. A tömeg is némán, az előbb látottak hatása alatt szétszéledt, házaikba tértek. Amint az utolsó harcos után is bezáródott a piramis melletti nagy ház kapuja, benn meghallották a pálmalevelekre koppanó esőcseppek hangját. Oly sűrűn kopogott, hogy hamarosan a levelek végén a ház körül vastag sugárban csurgott a földre a víz. A szakadatlan villámlás néha még a ház belsejét is bevilágította, odakinn szinte nappali világosságot varázsolva. A túláradó örömben még a földön felhalmozott ételekhez is elfelejtettek nyúlni. Márk, a papok emelt hangú beszédéből kiérezte a harcosoknak szóló áldást, dicséretet, ami jól tükröződött a ritkán mosolygó arcokon. Hiszen ez neki is szól, gondolta büszkén. Szinte újra hallotta a parittya süvítését, látta az ellenség ölni készülő kezét lehanyatlani. Felidézte Virakocha áldozatának érzelemmentes arcát, és megborzongott. Most azonban jobban esett a kinn kopogó esőre gondolni, az egyre duzzadó vízesés alatti kis tóra, amiben holnapra már cikázó, húsos halak tömege várja, hogy érkezzenek a hálóval. Az egyre zöldebbé váló paradicsom és krumpliföldekre, a vidámságra, finom étkekre.

Lilinek enni sem volt kedve. Álmodozva simogatta a fürdőruhája felső részét és gondolatban visszarepült szüleihez. A mélységes szomorúság talán már soha nem válik meg tőle, ha apura és anyukájára gondolt. Szinte látta az arcukat, érezte kézfején a simogatásukat, vagy azt leheletnyi csókot, amit a Mama olyan kedveskedve tudott az arcára adni. Ahogy múltak a napok, hetek, egyre kevesebb esélyt látott a megmenekülésükre. Irigykedve nézte Márkot, aki alig gondolt a régi életükre, kinek minden napja igazi kaland volt. Lili újra és újra csak Mama aggódó tekintetét látta, apa gondoktól ráncolt homlokát. Kinn a földeken, a nevetgélve beszélgető asszonyok között jól érezte magát, ilyenkor a nagymamája távoli veteményeskertje jutott eszébe, a jóízű termésű körtefával, a nagyi, nagy karéj zsíros kenyere, újhagymával.

Nem haragudott Márkra, hiszen a mindennapi izgalmak, a harci képzés elfeledtethette vele iskoláját, a szüleit, a hazáját is.

Lili beöntötte a nagy gyűjtőkosárba a leszedett paradicsomot, és ő is megpróbálta dúdolni a nők énekét. A falu halk zsongása idehallatszott, néha a férfiak üdvrivalgása harsant. Nem is tudta, ilyenkor miért sajdul meg a szíve, miért gondol olyan szomorúan apára, mamára.

-Hiányzik Akil ? -

Lili szomorú arcát nézve kirobbant az asszonyokból a nevetés, amit Lili csodálkozva, némán hallgatott. Rajta somolyogtak, csak nem tudta, miért.

- Ki?- tényleg nem tudta mire vélni az ugratást.

- Akil – az egyik asszony megrázta melleit, közben, mintha melltartót igazgatna, keskeny szövetdarabot tartott maga elé.

Lili megértette derültségük okát.

- Nem tudtam a nevét -nevetett velük Lili – Akil nagyon kedves, jó fiú.

- Akil hatalmas – komorultak el a tekintetek – ő az inka fia. A mi urunk. Meg fogja ölni a te fiúdat.

Lili nehezen értette az asszonyok gyors beszédét, de kiérezte belőle a félelmet. Miért ölné meg Márkot bárki is? Összezavarodott, az asszonyok pedig elrejtették tekintetüket a paradicsombokrok között.

Aggódás

Lima utcáit még a hajnali szürkeség vonta be. Idehallatszott az autók távoli zaja. Az utcán, -a járókelők felől - mintha nem tartanák illendőnek ilyen korán a hangos beszédet csak monoton mormolás szüremlett be a vendégház hálószobájába. Éva talán már egy órája nem aludt. A gondolataitól függően vagy a párna csücskével törölte le a könnyeit, vagy reménykeltően szorította ökölbe két kezét. Csak azt szerette volna elhinni, hogy a gyermekek életben vannak, hogy valaki vigyáz rájuk, csak éppen nem tudnak kapcsolatot teremteni a külvilággal. Talán az erdőben keresik a kiutat. Talpraesettek, edzettek, és talán az éhségüket csillapítani, valami furfangosat is kitaláltak. Keserűen elmosolyodott. Bárcsak ő is elment volna velük, bárcsak együtt úsztak volna és most együtt kóborolnának a sűrű erdőben, amíg meg nem találnák azokat az embereket, akik segítenének visszajutni ide, a biztonságba. Lelke mélyén hitte, hogy két ilyen okos gyermek feltalálja magát, csak ne legyenek vadállatok, ne legyenek mérges növények, bogyók, aminek áldozatul eshetnek.

Feri fáradt volt, elaludt, de nyugtalanságában egész éjjel forgolódott, néha álmában felkiáltott. Kegyetlenek voltak a nappalok és kínzók az éjszakák. Éva csendesen kivonult a konyhába. Az is jobb, mint itt álmatlanul, kétségbeesve sírdogálni. Rátekintett a térképre a konyha falán, de csak az egybefüggő zöld foltot látta, az őserdőt. Látta bekarikázva a vízesést és a kis tavat. Százszor eljátszotta magában a gyermekek fürdőzését, aztán a lezúduló víztömeget, a habosan magasra csapó áradatot, ami magával sodorta a két ártatlant. Ilyenkor, mintha csak elszakadt volna a film, nem látta többé a két gyermeket, nem látta a folytatást, csak a hiányt érezte, a két drága gyermek fájdalmas hiányát. Az utca egyre zsúfoltabbá vált, elhatározta, hogy elmegy megkeresi az öregembert, mert tőle mindig hallott valami biztatót. Azt mondják az öreg Quetzalra, hogy látnok. Akkor mondja el, hol vannak, mit csinálnak a gyermekek! A piacon már mindenki ismerte a megszállott magyar nőt, aki szinte tébolyultan kereste eltűnt gyermekeit. Minek azokat keresni, csodálkoztak az emberek. Az öreg Quetzal megmondta, hogy élnek. Ha Viracocha úgy akarja, majd visszatérnek, ha nem, hát nem. Szerencsére Éva nem tudott a helyiek gondolataiban olvasni, ő igenis akarta, hogy visszatérjenek. Meglátta az öreget, aki botjára támaszkodva várta, hogy a gyümölcsárus néhány érett papayát tegyen koszos tarisznyájába. Az öreg is észrevehette őt, mert gyorsan el akart vegyülni a tömegben, de nem volt elég fürge, és Éva elállta az útját. Az öreg tudta, hogy sarokba szorították. A gyümölcsárus fordította a szavait.

-Él mind a kettő – Éva zokogni kezdett, hallva az öreg szavait – visszajönnek hozzád.

Hirtelen meg kellett támaszkodnia a vaskos, gyümölcstől rogyadozó pult szélében. Éva szeretett volna többet tudni, de ennek a jelenetnek minden pillanatát, az öreg minden szavát ismerte.

- Az egyik itt marad, a másik veled megy.

Éva döbbenten nézett a szavakat kereső gyümölcsárus szemébe. Mire megértette a szavak jelentését, az öreg láthatatlanul eltűnt az összesereglett embertömegben. Próbált valami értelmet találni az öregember szavaiban, de teljesen összezavarodott.

Az egyik itt marad – ismét elővette a zokogás. Mit jelenthet ez? Elveszíti valamelyiket? Könnyei már nem voltak. Leült a piactér közepén a kút peremére, próbált erőt gyűjteni. Milyen messze van még az este, amikor mindezt Ferivel is megbeszélheti.

Jaguár barátság

Márk minden étkezésnél félretett néhány ízes falatot egy fél tök, kivájt belsejébe. Ilyenkor első útja, Lilivel a vesszőfalú karámhoz vezetett. Az egyik jaguár kölyök bátortalanabb volt, de ha megkapta Lilitől a hús porcióját, még a simogatást is megengedte. A másik csak Márktól fogadott el ennivalót. Körmeivel megkapaszkodott a vesszőfonatban és lógó nyelvvel, nagyra tátott szájjal várta, hogy Márk dobja a finom falatot. Lili gyakran az asszonyokkal időzött a földeken, de Márk soha nem engedte volna el kölykök etetését. Volt amikor köré gyűltek a falusiak is, hogy lássák a csodát, de a jaguár mormogás elriasztotta őket. Egy este, mikor a telihold fénybe vonta a falut, de sötét árnyékot is vetett, a piramis lábánál az emberek megrágott kukoricából erjesztett italt ittak, és jókedvűen zsongtak, Márk kioldozta az erős liánnal bezárt jaguár karám kapuját. Halkan mormolt valamit és a jaguár kölyök máris a kapunál termett. A másiknak csak a szeme villanását látta a holdfényben, ahogy félve figyelt a karám belsejéből. Az én jaguárom, gondolta büszkén Márk. A kölyök gyanakodva szaglászta a kitárt kaput, oldalát végighúzta Márk combján. Fejét kidugta a nyitott kapun, ám gyorsan vissza is húzta, mert a távolban látta a tűz felcsapó lángjait, hallotta az emberhangokat, látta a sötét tömeget. Még szorosabban bújt Márkhoz, de a kapun nem lépett ki. Kapott egy szelet vízidisznó húst és simogatást a homlokára, így elégedetten vonult vissza a bátortalan testvéréhez. Márk tenyere izzadt, a félelemtől, de nagy levegőt vett és boldogan sétált a piramis felé. A jaguár kölyök halk morgása azonban visszacsábította a karámhoz. Már a kapunál várta Márkot, nem kérte a finom falatot, karmaival vadul kaparta a kapu vesszőit. Márk ismét kioldotta a záró indát, és a résnyire feltárt kapun félelem nélkül kidugta széles pofáját a jaguár kölyök. KIcsit szaglászott, majd szorosan Márkhoz bújt. Szerencsére a fél tök még tartogatott darabka húst, amivel Márk visszacsalogatta a kölyköt a karám védettségébe. Mélyet sóhajtott, felszabadultan, boldogan. Ura volt egy jaguárnak, és ez bátorságot, önbizalmat adott neki. Szinte tánclépésben sietett a piramishoz. Mindenki boldogan beszélgetett, így tudomást sem vettek Márkról, aki leült Lili mellé, aki kérdőn nézett rá.

- A jaguárommal játszottam-súgta – elfogadott gazdájának.

- Márk, te hebehurgya – pisszegte le Lili – ezek veszélyes vadállatok, az életeddel játszol. Ezek nem aranyos kis kutyák!

- Ismer és szeret engem, soha nem fog bántani!

-Én inkább azt mondom -szorította meg a karját Lili – soha többet ne menj a jaguárokhoz. Nagyon veszélyesek, nem velük, hanem az életeddel játszol. Érted?

Márk lehajtott feje nem árult el sok mindent. Lelke mélyén érezte, hogy Lilinek igaza lehet, de az esti kaland boldogságát semmi nem ronthatta el.

Vetélytársak

Márk, a futó civakodásuk ellenére is megérezte, hogy Liliből inkább az érte való aggódás beszél, semmint a veszekedési szándék. Túlságosan egymásra voltak itt utalva, egymásnak mondhatták el a gondjaikat, mindig számíthattak a másik segítségére. Apró titkokat őriztek, de a másik mindig igazi barát volt, aki erőt és biztatást adott, hogy a hazatérésig elviseljék az életet itt idegenben. A veszélyekre nem gondoltak, de minden új és érdekes volt. A nyelv, az emberek gondolkozása, hite, Isteneik, és áldozataik. Lili ez utóbbiba mindig beleborzongott. Volt valami, talán inkább valaki, aki feszültséget hozott kettejük közé. Akill az ifjú inka. Márk korabeli fiú, aki kicsit magasabb volt Márknál, karjain lábikráján jobban duzzadtak az izmok, de Márk fürgébb és gyorsabb gondolkozású volt. Amikor Márk Lili mellett volt, Akill tisztes távolból nézett csak vágyakozón, ha Márk a harcosokkal ment – akik ha csak tehették magukkal vitték őt, mert szerencsét hozott, mert életet mentett, mert a jaguár kezes bárányként viseltetett iránta.

Akill néha bátorságot nyert. Ahogy Márkot gyakorolni hívatta a tanára, Akill azonnal Lilihez futott, és, a csak általa ismert fáról szedett, hófehér orchideát nyújtott át neki. Ilyen szép virágot talán még soha nem látott Lili. Nem a boltok kinyílt, néha már zsugorodó virágú orchideája volt ez, hanem nézni is csodás volt a bimbók és virágok elbűvölő arányát, a szár lenyűgöző hosszúságát, és a színek friss csillogását. Mire Lili ámulatából magához tért, a virágot átadó már ismét a fák árnyékába húzódott. Arcán elégedett mosoly, hiszen látta a lányt örülni az ajándékának. Örömét csak fokozta, hogy Lili kedvesen még felé is intett.

Márk jól megértette magát a tanítójával. A harcosoktól tudta, hogy ez az ember a falu varázslója. Emlékezett a piramis csúcsán, az oltárkövön fellobbanó fehér lángra, ami annyira megijesztette a falu lakóit. A tanító most ismét dobott valami port a tűzbe. Újra fehér lángnyelvek csaptak fel, melyben fekete foltok mozogtak jobbra- balra. Márk megismerte azt a jelenetet, amiről pillanatokkal korábban mesélt tanítójának. Budapest széles utcáiról, a végeláthatatlan autótömegről, az örökös mozgásról. Most mindezt felismerni vélte a fehér lángban, mint a képernyőn. Ámult. Újabb por került a tűzbe, most magas házak fekete tömbjei rajzolódtak ki, gyárkémények karcsú minaretjeit látta. Most már elképedt. Mindaz amit tanítója korábban ámulva hallgatott, most képben is megjelent a tűz egyre rőtebbé váló lángjában, hogy a láng lobogásával szerte is foszoljon. A varázsló felemelte a kezét, és már csak az egyre inkább leégett tűz vörösen sziporkázó zsarátnokja maradt.

- Ilyen a te országod? Az Istenek birodalma? Ilyen sebesen mentek egyik helyről a másikra? Nincsenek állatok, nincsenek fák?

Márk szólni nem, csak bólintani tudott.

- Többet is akarok tudni az Isteneink birodalmáról! ,Beszélj majd Viracocharól Mondj el mindent a mi hatalmas Isteneinkről!Majd hívatlak! Most elmehetsz.

A látottaktól még mindig kábán lépett ki a fényre. Az emberek csak szürke foltként tűntek fel, ám ahogy a látása kitisztult, megismerte Lilit, felismerte a harcosok beszélgető csoportjait.

- Ez micsoda – vette ki a lány kezéből az orchideát – és honnan van?

-Orchidea -nevetett Lili – ezek vadon nőnek az itteni erdőkben.

-Kitől kaptad? Ne is mond – Márk hangja érdessé, haragossá vált. Lili tekintetét követve még éppen látta, ahogy az erdőszéli óriás fától elválik egy színes ruhás fiú teste és beleolvad az erdő sötétségébe. - Összetöröm a csontját. Akil az, ugye?

- Miért -replikázott a lány – Nem szabad nekem virágot adni?

- Neki nem! -ez a hang mintha nem is Márké lett volna. Szemei összeszűkültek, kezét csípőre tette, fejét dacosan hátracsapta.

- Te pedig sosem adtál nekem.

A jaguárok karámja felől egyre erősödő mormogás jutott el hozzájuk. Márk földre dobta és összetaposta az orchideát, és futólépésben indult a jaguár ketrec felé. Lili még soha nem látta ilyennek a barátját. Pityeregve hajolt le és az összetiport orchidea egy épen maradt virágát a hajába tűzte. Csak ekkor vette észre a tanuló ház ajtajában álló tanítójukat, aki komoran figyelte a jelenetet. Megérezte a szégyen pírját az arcán. Látta Márkot a karámnál, hallotta hogyan hasogatják a jaguár körmök a karám vaskos rönkjeit. Valami furcsát, érthetetlen érzett. Márk hátát látta, és biztosan tudta, hogy az erdő fekete foltjába rejtőzve Akil szemei őt figyelik. Nem volt kellemes érzés. Megzavarodott. Nem tudta ő hibázott-e? De miért és mit is hibázott volna. Felidézte Márk előbbi tekintetét, megkeményedő arcvonásait, durva hangját. Élete fordulóponthoz érkezett. Még benne volt a kislányos félelem, de már ott feszítette a mellkasát a női büszkeség is. Megrezzent az iskola épület ajtajának kattanásától, ahol eltűnt a tolldíszes tanáruk. Márk, már hangosan nevetett a harcostársak gyűrűjében. Csak ő maradt egyedül, mögötte pedig fenyegetően magasodott a piramis, az erdőben bujkáló szemek, tolldíszes tanáruk rideg tekintete, Márk tüntető hátat fordítása megrémítette.

Még egy út

Ferit valamiért vonzotta az a gőzölgő tó, a rejtelmesen sötét esőerdő. Érezte ugyan, hogy mindazok, akiket olyan kétségbeesetten vett rá a kutatásra, már lemondtak bármi eredményről.

- A kisgyermek bárhol van -magyarázott a Régészeti Intézet Igazgatója – a repülő zúgására rohanna a nyílt terepre, integetne, kiabálna. Messzire nem juthattak, mi pedig szép nagy területet ellenőriztünk.

- Tudom milyen nehéz a helyzet -Feri próbált valami köszönetfélét kipréselni – de én ismerem őket. Talpraesettek, erősek, okosak.

Az Igazgató összeszorított ajkakkal bólogatott.

-Más azonban a nagyvárosi kényelem, és más a rideg hegység, erdőség. A vadállatok. Az ismeretlen.

- Kaphatok még egy esélyt, még egy utat?

- A repülőtériek igazán segítőkészek – az Igazgató homlokát dörzsölgette – de az az igazság, hogy már ők sem bíznak abban, hogy életben vannak a gyerekek.

-Én bízom -Feri hangja annyira határozottan és meggyőzően csengett, hogy az Igazgató beleegyezően bólintott, bár az ő hangja inkább kétségekkel telt volt.

- Még egy nagy kör. Az utolsó.

Fejébe csapta széles karimájú kalapját, és Ferivel elindultak a repülőtérre.

Amíg Feri bekötötte magát, a pilóta egykedvűen ellenőrizte a műszereket. Neki ez csak amolyan rutin repülés volt, Ferinek azonban az utolsó remény és esély, hogy bármi jelet talál, ami elvezetheti őt a gyermekekhez. Még három hét volt a két hónapos munkájából, utána hazautaztak volna, és rá még várt újabb egy év. Évát nem hagyhatja magára. A tragédia minden munkakedvét elvette. Nem érdekelték már a taraszkok, az aztékok. Minden gondolatát csak az elveszett két gyermek töltötte ki. A saját élete is egyetlen szikrán múlott. Hinni akarta és el is hitte, hogy a gyermekek élnek, és sajgó szívvel arra gondolt mennyire reménykednek, hogy egyszer csak betoppan Apa, és rohannak, rohannak haza Anyához. A gépből sík volt a táj az összefolyó lombokkal. Néhol ahol kőtömböket látott, talán még szabályosság is volt bennük, de mennyi ilyen van elszórva a perui őserdőkben, helyek között. Élőlény, egy-egy felriadt papagály csapatot leszámítva nem látszott. A nagy tavat pára borította, ami a reggeli szélben felszakadozott, partján a hatalmas fekete sziklák felett remegett a levegő. A barlang keskeny száján kibukkanó vízesés kevéske vize már a levegőben szivárványos csillogással szétporladt. Feri intett a pilótának, hogy kerüljék meg a hegyet. Visszajutottak a békés kis vízeséshez, ahol a gyerekek fürdőztek, és ahonnan elragadta őket az az átkozott ár. Azon az oldalon is minden csendes volt. Némán, sötéten ásított a barlang szája, kevés víz csordogált bele.

Ha gyors az ár, akár be is sodorhatta őket a barlangba. Rémülten kiűzte a gondolatot agyából. Rendíthetetlenül tornyosult a hegy hatalmas tömege, a barlang szája alig észrevető kis fekete lyukká zsugorodott, ahogy a gép felemelkedett. A forró fekete szikláktól mintha egy világos ruhás alak vált volna el, bár éppen a levegő remegésétől nem tudta bizonyosan. Lehetett egy állat is. Még egy kis kört repültetett a pilótával de azt a furcsa árnyat nem látta többé. Csupán a sötétzöld erdő hallgatott ott lenn. Itt a tó, a víz, talán emberek is élnek itt a közelben, törte a fejét. Persze ide csak helikopterrel lehet jönni. Olyan jó lenne emberi nyomok után kutatni. Tűz hamuja, egy összetört cserépedény visszaadná a hitét, új lendületet kapna a kutatáshoz. Ahogyan most is újfent megcsillant a remény. Hazafelé fordultak, Feri mereven bámult az őserdő zöldjébe és hirtelen, újra meglátta azt a világos foltot, ami szemmel láthatólag mozgott. Csak egy villanás volt az egész a fák lombja alatt, majd a gép éles kanyarral ráfordult a repülőtér irányára. Újabb szikrányi remény. A két szikra pedig tüzet lobbantott Feri fejében. Csupán parányi remény, de remény. Egy jel. Egy hely, ahol kutatni érdemes. Régészként minden apró töredéket nagyra becsült. Az az alant mozgó világos folt pedig sokat ígérő lelet volt. Ezt Évának el kell mondani. Újjáéleszteni a reményt. Nem akarja elveszíteni. Sem a reményt, sem a feleségét. Legfőképpen pedig a gyermekeket. És most volt egy jel. Földi jel az égből. Ott lenn a fehér ruhás asszony, aki a lávakövekért jött, megrettent a repülőtől. Remélte, hogy a fák óvó lombja eltakarja őt a fenn zúgó hatalmas bogár elől, de nem számolt a régész gondolkozásával. A zöld lombok alatt oda nem illő szín, mozgás, a bujkálás , menekülés, embert sejtetett a régész számára. Ha az a gép türelmesebben kutatott volna, talán végig tudta volna követni a bujkálót, és akkor Feri is olyan közel lett volna hőn áhított céljához.

Bőség

Minden reggel az újjászületés pillanata. A nők susogása beszűrődött a házukba. Mocorgásukat látva, őreik elváltak a faltól és átadtak a házat az asszonyoknak a meleg vizes cserépedényekkel. Lili gondolatai a hazai vadgalamb turbékoláson jártak, Márk jobban kedvelte az itteni papagáj rikoltozást. Odakint mindenkit a jókedv járt át. Az eső felüdítette a levegőt, a harcosok feltekerték a száradó hálókat. Két asszony nevetve felkapta Lilit, beültették a legnagyobb kosárba és hintáztatva vitték a paradicsomföldre. Voltak, akik már a kukoricát szedték, néhány idősebb férfi pedig a krumplit szaggatta fel a földből. Ahogy elhaladtak a harcosok sora mellett intett Márknak, aki boldogan integetett vissza. Arcán nem látszott már a vad düh, szemei izgalomtól csillogtak.

- Hozunk halat -kiáltotta – este buli lesz!

Vidámnak szánta mondatát, de Lili elszomorodott. Buli? Igazán csak otthon lenne Magyarországon, Budapesten az osztálytársak körében, akik elhűlve hallgatnák kalandjait. Úgy érezte, az igazi öröm már soha nem jön el. Az igazi öröm az apa, mama, és Budapest. A régi iskolája, a tenisz meccs Márkkal, aki sokkal gyorsabban felejtett mint ő.

Látta a vidám reménykedést az arcaikon, hallotta a háló suhogását, és érezte, hogy bőséges zsákmánnyal térnek majd haza.

A nők kacagva mesélték kalandjaikat, melyekből egyre többet megértett és néha ő is tudott szívből nevetni. Milyen jó lenne mindezt megosztani mamával! Még sokáig nézett a fák mögött eltűnő harcosok csoportjára és kicsit irigyelte Márkot. Az volt az érzése, mintha követné őket valaki, de hiába fürkészte a sötét rengeteget, senkit nem látott. Az utóbbi napokban, a Tlalok által küldött esőtől párolgott a föld, a paradicsombokrok pedig sötétzölden illatoztak. A kosarak szépen teltek, az asszonyok éneke egyre vidámabbá vált. Mindenki jókedvvel dolgozott, a figyelmük is lazult.

- Nézz majd, de lassan, óvatosan hátra a kakaófa mögé – súgta neki mosolyogva az egyik asszony – még ide is utánad jött. A szerelmes kis inka.

A többi nő is pusmogott és néha-néha nagy titokban hátra sandítottak. A kakaófa mögött az egyik nagy babhéjjal takarva ott leskelődött Akil. Igaz, csak a ruhája színes csíkja látszott ki, de eltéveszthetetlen volt borzas haja, ami rakoncátlanul bukott ki sisakja alól. Ahogy elgondolkozva figyelte Akilt, Lili bokáját megérintette valami, és az a valami már a térdét is csiklandozta. Bizonytalan lett, oldalára dőlt és máris hallotta az asszonyok sikoltozását. Valami óriási síkos test egyre szorosabban ölelte, már a csípőjénél volt és a hasán is érezte a szorítást. Mozdulni nem tudott, a szorítás pedig egyre keményebbé vált. Fájt a hasa és érezte, ahogy a síkos vaskos kígyótest egyre szorosabban öleli, úgy, hogy a levegővétel is lehetetlen. Meghalok, gondolta életében először. Szaporán aprókat lélegzett, de a szorítás mint egy vasmarok összepréselte a bordáit. Az asszonyok kiáltása egyre messzebbről hallatszott. A csúszós kígyó testet nem tudta letépni a mellkasáról. Levegőt már alig tudott venni. Félig nyitott szemhéja alól mintha Akil vértől, nyálkától szennyezett arcát látta volna, amint széles késével vadul hadakozik valami ragacsos, vaskos kígyószerűvel, ami mozdulatlanságra kényszeríti őt. Hirtelen megérezte, hogy felszabadul a mellkasa, tud levegőt venni, enyhül a szorítás. Akil kétségesetten emelte fel a földről a fejét, megnyugodott, amikor félig kinyitotta a szemeit és érezte a leheletét. Valamit letekert a testéről, az asszonyok pedig felszabadultan kiáltoztak. Teste mellett egy mozdulatlan, hosszú és vaskos kígyótestet látott, külön egy lapos, gonosz tekintetű levágott fejet.

Akil megnyugodva mosolygott.

-Vége – suttogta a fülébe – megmenekültél. Kígyó Isten fia eljött érted, de én nem engedtelek.

- Köszönöm- suttogta fáradtan Lili.

Ez az anaconda, emlékezett a régen olvasott könyveire, melyekben az Amazonas őserdeiről, folyóiról írtak. Közel állt ő is az olvasottakhoz, mikor az anaconda megfojtja az áldozatát. De ott mindig csak őzekről, vadmalacokról írtak, soha embert nem említettek. Ez a kígyó óriási volt, nemcsak őt, a kislányt, hanem felnőttet is meg tudott volna fojtani. Megborzongott. Szégyenlősen elhúzta a fejét Akil karjából. Végre mindketten gondtalanul felnevettek.

- Köszönöm, köszönöm – nézett a fiú szemébe, aki ijedten sütötte le a tekintetét. Csak most hallották meg az asszonyok csintalan nevetését, ahogy egymással táncra perdültek. A faluig énekelve mentek. Az egyik kosár tetején a hatalmas, levágott kígyófej mindent elárult a nap kalandjáról. Míg az asszonyok a történetet megosztották, Lili elbújt az alvóházukban. Arcát a meleg prémek közé fúrta és most tört elő belőle a zokogás, ami felszabadította a halálfélemből.

Nem akart kimenni, hiába hallotta a tömeg zúgását, ami azt jelenthette, hogy bőséges zsákmánnyal tértek vissza a halászok is. Nem akart sem Akillal sem Márkkal találkozni. Mind a kettő megmentette az életét, és ő nem akarta egyiket sem megsérteni, nem akarta a furcsa tüzet, amit mindkét fiú szemében látott tovább szítani. Egyetlen vágya volt, hazakerülni Apához, Mamához, és épségben visszaadni Márkot az édesapjának. Nem érezte ehhez elég erősnek magát

Igaz látomás

Az őrnagy elmélyülten tanulmányozta a térképet, Feri pedig némán, izgatottan várt.

- Lehet, lehet – mormolta elgondolkozva a katona – máskor is hallottunk már kósza híreket egy elveszett inka törzsről arról a tájékról. Oly sűrű az erdő, és a lávatóból néha mérges gázok szállnak fel, így senki nem meri megközelíteni.

-Én odamennék, ha egy helikopter letenne – jegyezte meg nagyon halkan Feri

-Ott csak magára hagyatkozhatna. Nincs telefon, nincs segítség. Adhatok egy pisztolyt, de az legfeljebb a vadállatok ellen segít. Az indiánok észrevétlenül elkaphatják, és soha nem találkozhat a gyermekeivel. Áldozat lesz, mert ezek -megvetés volt a hangjában – még nem felejtették el őseik szokásait.

-Ha segít, -tétovázott Feri – én azért megpróbálom még azt a helyet átvizsgálni. Ha a gyerekeimet nem találom, talán a régészet nyer vele.

A hirtelen leszakadt csendet végül az őrnagy törte meg.

-Megpróbálom megszervezni. Nem lesz egyszerű, talán arra hivatkozhatok, hogy ez az utolsó kísérletünk, hogy megtaláljuk a kis szökevényeket.

Ferinek jól esett a kedves tréfa, de tudta, hogy inkább menekülőkről szól a történet. Lehet azonban szerencséjük is. A sűrű erdő jó rejtek, az azték legendák pedig beszélnek egy testvérpárról, akit az Istenek küldtek. Lehet, hogy ez elég, lehet, hogy kudarc lesz az útja, de akkor is megpróbálja. Valamiért mániákusan hitt abban a mozgó fehér foltban, amit az erdőben látott menekülni. Talán így menekültek a gyerekek is, talán befogadták őket az inkák. Talán, talán. Annyi kérdőjel. Belefáradt a meddő kutatásba, de most ezt az utolsó esélyt ki akarja használni. Keservesen vágyott, hogy magához ölelje ezt a két kalandort. Keserűen elmosolyodott.

Évával a piac szennyes köveit rótták. Kutató szemük előtt nem tünt fel a rejtélyes öregember. Az emberek szétnyíltak előttük. Szinte mindenki ismerte a tragédiájukat, mindenki együttérzett velük a gyermekek elvesztése miatt.

- Hallotta? - kiáltott a gyümölcsárus – Az öreg megmondta, hogy élnek, visszajönnek.

- Azt is mondta, az egyik itt marad – Éva nem tudott felderülni – maga szerint ez mit jelent? Talán meghalt?

-Csak annyit, hogy itt marad, ahogy az öreg is mondta.

Évának eleredtek a könnyei, Feri pedig próbálta tovább támogatni. Itt marad. A földben, az erdőségben? Rejtélyes mondat. Jelenthet rosszat is, de azt biztosan jelenti, hogy most mindkettő él.

De hol? Hol élnek? Feri feje a fájdalomtól szinte szétpattant. Sehonnan nem kaptak jelet a gyermekekről. A felderítő útjaikon csak a néma és sötét őserdőt, a kopár sziklákat látták. Elhatározta, hogy elmegy a tóhoz és bejárja a környékét. Remélte, kap még egy utolsó esélyt. Tudta, hogy veszélyben lesz, hogy magára lesz utalva a tó mérges gázai, az őserdő jaguárjai, a kígyók miatt. Azt is tudta, hogy semmi nem állíthatja meg. Agyában száguldoztak a gondolatok, szeme az arcokat kutatta, de az öreg embert nem találták meg. Pedig ha Éva tudott vele beszélni, a lelkében mély megnyugvással tért mindig haza. Csalódás, kudarc, de akkor sem adom fel, szorította magához Évát.

A vízesés folyócskává szelídült csíkját már végig kutatták, eredmény nélkül. Hová tűnhettek? A barlangban csendesen csordogált a víz, a bejáratnál még térdéig sem ért. Ám ha a duzzadt folyó a barlangba sodorta a gyerekeket, akkor a túloldalon a tóban meg kellene találni őket, vagy az összezúzott testüket. Megborzongott. Az nem lehet, és mégis csak az az egyetlen lehetséges út. Besodródtak a tóba, talán már a barlangban összetört a testük. A szíve megszakadt, de végig kellett gondolni minden lehetőséget. Két csodálatos kis gyermek, van eszük, van erejük, túlélhetnek mindent.

És biztos volt abban is, ha idesodorta őket az ár, akkor túl is élték az elemek támadását. A kétely azért mindig ott munkált a lelkében. Tudta azonban azt is, hogy végig kell járni az útját, keresni kell és meg is kell találni őket. Még hozzá élve. Kezdettől ott él benne a feszültség, ott élt benne a bizonyosság is, hogy a gyerekek élnek és meg fogja találni őket.

A helikopter vadul keverte a levegőt, szinte megsüketült a rotor zúgásától. Szeme még így is az erdő szélét, a fekete láva sziklákat pásztázta, mozgást keresett, fehér ruhát, rezzenő alakot várt. De csak a magasra nőtt fű mozgott ahogy a rotor pörgette, csak a víz fodrozódott, és a levelek kavarogtak a fekete lávasziklák felett. Vállára csapta a hátizsákját intett a pilótának. Karórájára mutatott és két kört írt le a mutató ujjával. Két nap múlva találkoznak. Nagyon szerette volna, ha még két utasa is lett volna.. A helikopter nehézkesen felemelkedett, látta az ablak mögött a pilóta integető kezét. Ahogy egyre kisebb ponttá vált a gép, ő is elindult az erdő szél felé, kutatva azt az alig kikoptatott ösvényt, ahol legutoljára látta azt a szellemalakot. Súlyos bakancsa megcsusszant a gyengén letaposott füvön, de éber szemmel figyelt a lába elé, és ha lassabban is de haladt az erdő mélye felé.

Zsákmány

Márkot mindig lenyűgözte az erdő, a néhol áthatolhatatlannak tűnő sűrűségével, ami azért mégis megnyílt a tapasztalt harcosok előtt, azzal a halk, mégis fenyegetően végig gördülő jaguár morajjal, és legfőképpen az illatával. A fákból a napsütés hatására egyre erőteljesebben áradó megfejthetetlen illat, az orchideák alig érezhető, mégis vágyat keltő kipárolgása. Minden rejtelmes és meghatározhatatlan, és megmagyarázhatatlan volt. Vonzotta és izgatta az esőerdő titka, így mindig izgatott és boldog volt, amikor harcostársaival bevette magát a sűrűbe. Most is ráismert a korábbi útjukból egy-egy kikorhadt fára, furcsán tekeredő liánra. Jó úton jártak. És jó volt egymásra pillantani, reménykedő és bátorító mosolyt cserélni. Az élen haladó hirtelen megállt, lándzsáját magasra emelte. Lélegzet visszafojtva vártak, ám amikor egy mókusméretű karcsú teremtmény a leveleket súrolva tovaillant, ismét elindult a menet. Már hallották a vízesés robaját, ahogy a nagy esőzések után a sok víz terhétől hangos robajjal szabadul meg az alanti tóban. Mindannyian megbámulták a színes szivárványcseppet, melyet az elporladó víz rajzolt a vízesés köré. Hárman, a nagy hálóval elindultak arra, ahol már kis folyócskává szelídült a víz, Márk pedig társaival az izgalmasabb halkergetést választotta a kis tóban. Hamarosan az ő hálójuk is megtelt vaskos, jó húsú halakkal, a kis tó pedig kiürülni látszott, bár egy-egy nagyobbacska hal lebucskázott a vízesésben, de máris ijedten menekült a kifolyó vízbe. Nem tudta szegény, hogy az igazi veszély a végleges fogság ott lentebb várja.

A nap egyre magasabbra hágott. Márk megérezte a tűzgyújtás illatát, látta a felszúrt halakat a nyárson, észrevette az összekacsintást a társak között. Hólyagosodott a ferdén feltámasztott halak bőre, ő élvezte az izgatott kacagást, az ugratást. Nem régen élt itt, de termete megnyúlt, karja izmosabbá vált. Nem mérhette magát a harcosok magasságával, de érezte a tiszteletet, ami talán már az erős, felnőtt ifjúnak szólt. Ő is leemelt egy halat, húsa fehéren omlott a tenyerébe. Minden falat új erőt adott a testének. Tlalok az esőisten nem hagyta cserben a falut. Elfogadta az áldozatot. Bőséget adott halakban és bőséget paradicsomban, krumpliban, kukoricában. A kakaófa babjai hatalmasra nőttek, hamarosan begyűjtik az asszonyok, kifejtik a babot belőle és boldog énekléssel megőrlik. Jól érezte magát itt. Elfelejtette a reggeli futást a villamos után, a poros iskola udvart, a kötekedő osztálytársakat. Ennyi idő is elég volt, hogy a titokzatos esőerdőt, a baráti indiánokat érezze otthonának. Ágyába, a feje alá, tegnap betett, egy vékony, nyers agyaglapot, amibe pár szót vésett egy kihegyezett vesszővel. Másnap reggelre az agyaglap keményre kiszáradt és sokáig, nagyon sokáig őrizni fogja amit rá rótt.

A harcosok halk dala elálmosította, de nem lehetett elaludni. A még nedves halakat friss zöld levéllel borították, és a szokott módon, a harcosok vállukon vitték a falu felé. Márkra is ráragadt izgatottságuk, ami a piramis látványával csak egyre nőtt. Mindenki összeszaladt a fogadásukra, boldogan érintették meg a vizes haltesteket. Bőséges zsákmány volt. Nekiláttak a tisztításnak. A halak felével nagy ünneplést csapnak, a másik felét pedig izgalmas, fűszeres illatú levelekkel füstölik. Hetekig nem fognak nélkülözni. Forogtak a kakaóbab őrlők, a a súlyos kövek között a kukoricaszemek finom lisztté porladtak. Mindenhonnan a nyugalom, a bőség áradt. Márk szíve boldogan dobogott, hiszen ő is részes volt ennek megteremtésében. Élvezte Lili boldog és elismerő integetését is, aki az asszonyok körében kukoricát morzsolt és paradicsomot tisztított. A levegőben, a száradó kakaóbab illata szállt, az erdőből halkan idehallatszott a papagájok szárnycsattogása.

Találkozás

Sok erdőben és sokféle terepen járt régészként, és hozzászokott a nehézségekhez, de ez az út, az erdő most kivételesen próbára tette. Tüskés bokrok kaptak bele a nadrágjába, sűrű szövésű liánok mint egy kerítés zárták be néhol. Ő azonban tudomást sem vett a nehézségekről. Itt emberek jártak, talán még most is járnak. A melegen párolgó nagy tó, a hatalmas, a naptól forró, fekete lávakövek sok törzsnél szent helynek számít, a szellemes védelme alatt áll.Ha van a közelben azték törzs, akkor ez az ő szent helyük lehet. Erre utal a kijárt ösvény is.

Feri, néhol könnyedén, máshol csak keserves küzdelmek árán haladt előre. Kulacsában a vízét, és a hátizsáknyi élelmét is gondosan osztotta be. Ha kudarcot vall a gyerekek keresésében ugyanezen az ösvényen vissza is tud menni és bevárja a helikoptert, de minden sejtje tiltakozott a kudarc ellen. Talán valahogy, esetleg a barlangon keresztül eljuthattak erre a távoli helyre Márk és Lili. De mi történhetett velük tovább? A civilizációtól elzárt törzseknél az emberáldozat, de még a gyermekáldozat sem idegen. Igyekezett elhessegetni agya távoli sarkából a rossz gondolatokat. Valamin megcsúszott a lába és még látta tovasiklani a levelek között a nagy zöld kígyót. Alaposan kiképezték a veszélyre a repülőtéren, de a kígyókról kevés szó esett. Melyik mérges, melyik nem? Igaz ebben Ferinek volt már tapasztalata a mexicói kutatásai alatt. Az óriás fák fenyegető sötétsége nem akart felszakadni, megnyugtatta azonban, hogy az ösvény mintha kicsit kopottabbá vált volna. Ez jelenthette azt is, hogy egyre közelebb ért a céljához, hiszen az itt élők is távolabbra merészkedhettek a vadászat és gyűjtögetés közben. Mintha nagyon távoli monoton zajt is hallott volna. A nap még a fák csúcsán egyensúlyozott, de a sötétség egy kicsit ismét mélyebb lett. Megállt pihenni, megtörölte nedves homlokát és hallgatózott. A nagyon távoli zaj most is hallatszott, eldönteni nem tudta emberektől, esetleg egy zúgó pataktól származhat-e. Ahogy a hegyek túloldalán minden víz az óceánba sietett, úgy ezen az oldalon, egyre szélesedő, egyre sebesebbé váló vízfolyások tartottak végcéljuk az Amazonas felé. A két gyerekről ismét kínzó és szomorú gondolatok jutottak eszébe. Továbbra is az ösvényt követve elindult a távoli hangok felé. Mintha a messzeségben ág reccsent volna, majd madarak kemény szárnycsattogását hallotta. Ismét megállt, hallgatózott, de az erdő sötét csendjét nem zavarta semmi. Fáradt volt a szinte egész napos gyaloglástól, de élvezte is az ismeretlen esőerdőt. A szürkeségből hirtelen egy tisztásra ért, ahol a két, hatalmas, kidőlt, korhadt fa letarolta a szomszédos ágakat. Felette a mélykék ég látszott, fény tört be. Most közelebbről hallotta a hangokat. Olyan emberinek hallatszottak, hogy új remény költözött belé. Hirtelen süvítő suhogásra kapta fel a fejét, de már semmit nem tehetett. A hosszú, erős rostokra kötözött három kőgolyó lábára tekeredett, és mielőtt még eldőlhetett volna, a másik hasonló körbebéklyózta a felső testét. Jól ismerte az indiánoknak ezt a fegyverét, aminek mesterei voltak. Megbéklyózta az áldozat lábait, nem volt menekülés. Ő pedig mozdulatlanul feküdt a földön. Három, hegyesre csiszolt zöld követ látott a mellének szegeződő lándzsák végén. A harcosok fejéhez tapadó nemez sisak alól könyörtelen szemek tekintettek rá. Foglyul ejtői gyorsan tevékenykedtek. Pár perc múlva mindkét kezét gúzsba kötötték a háta mögött és szótlanul elindultak az ösvényen. Nem félt, mert érezte, hogy odamennek, ahol még valamennyi esély lehet a gyerekek fellelésére. A több mint félnapi erdei úttól kimerült volt, lábát megsértette a nehéz kőgolyó, így gyakran érezte a hátában a lándzsa nyelét, ami gyorsabb menetelésre ösztökélte. A nap lebukott a fák mögé, egyre sűrűbb lett a sötétség, de egyre hangosabb az emberi beszéd is, amit felé kavart az esti szél. Már fázott, de a remény éltette, hogy talán itt, talán most találkozik elveszett gyermekeivel. Az erdő idegen hangjaira elhallgattak az indiánok, és kíváncsian fürkészték a sötétséget. Amint a harcosok, a körbevett, fáradt régésszel kiléptek az erdőből a csend döbbentté vált, és maradt is volna, ha egy meglepett gyermekhang nem töri meg.

- Apa – szinte sikoly volt ez Lili torkából, aki futott volna a tisztás széléhez, apjához, ha erős asszonykarok vissza nem tartják. Látta, ahogy a harcosok szorosan körbefogják apját, aki meglelte őket. Eljött a leányáért és Márkért. Kétségbeesetten szerette volna kitépni magát az izmos asszonykezekből, de azok szorosan tartották. Apát szinte nem is látta a harcosok szoros gyűrűjében, pedig annyira szeretett volna a karjába ugrani, szorosan arcához nyomni a saját arcát, és örökre megőrizni ennek a találkozásnak az örömét.

Apa – próbált újra sikoltani, de csak furcsa mormogás lett belőle, a kezek lezárták az ajkait is. Érezte, hogy egyre gyengül, próbált megkapaszkodni a mellette álló nők ruhájában, de csak csúszott egyre lejjebb. Nem látta már apját, sem a piramist. Sűrű feketeség ereszkedett a szemeire. Odaomlott az asszonyok lábaihoz, akik körbevették, eltakarták. Elveszett apja alakja, el Márké is. Ájultan feküdt. Márk látta mi történik Lilivel, és legszívesebben rohant volna segíteni, de úgy érezte, hogy ha Lili le is lepleződött, ehhez a fogoly, fehér férfihez fűződő ismeretségével, neki nem szabad ugyanezt elárulni. Némán állt a tömegben, még mosolyogni is megpróbált egyik harcos barátjára. Tanítójuk és a másik pap gyors beszéddel szólt az emberekhez, akik előre -hátra hintáztatva testüket, morgó választ adtak. Lili, az asszonyok gyűrűjében felült, egyikük üres tökhéjban vizet hozott neki, amit mohón megivott. Tétován körülnézett, de csak a falubeliek örömtől ragyogó arcát látta. Apja látványa csak álom lett volna? Ekkor meglátta a harcosokat az iskolájuk, hálóhelyük melletti háznál. Annak a sokkal kisebb épületnek éppen az ajtaját zárták be, és ketten ott is maradtak a bezárt ajtó előtt. Lehet, hogy apa látványa nemcsak álom volt, lehet, hogy tényleg eljött értük? De miért nem engedik a közelükbe? Agya lassan kitisztult, látta a férfiak csoportjában Márkot, aki mintha jelet adott volna neki, mutató ujját az ajkaira téve.

- Szegény apa!.-sóhajtott fel.

Az asszonyok megnyugtatóan rámosolyogtak.

-Ne ijedj meg kicsikém – emelte fel mosolyogva az egyik nő – Nincs veszély. Viracochanak holnap, napkeltekor feláldozzuk az idegent.

Lili szemei tágra nyíltak, ismét érezte az émelygést, de tudott magán uralkodni, nem ájult el újra. Most éhséget sem érzett, pedig a füstölődő és a sülő halak illatát annyira ínycsiklandozóan fújta feléjük a szél. Mindenki vidáman ünnepelt. A pálmalevelekre magasra rakták a sült halat. A ledarált, áztatott kukoricából erjesztett italból mindenki kedvére merítgetett. Lassan elcsendesedett a nevetgélés, az éjszaka egyre mélyebbé vált. A piramis előtti tér is lassan elnéptelenedett. A két gyerek ült egymás mellett, Márk fogta Lili kezét. Messze távol, mintha villámlott volna, fény villant, amit halk morajló dörgés kísért. Az a néhány ember, aki még a bőséges vacsora és ital után kinn maradt a téren, nem zavartatta magát. Jön majd az eső, jó lesz a földnek, újra jönnek a halak, gondolták.

- Ezek, holnap – Lili arca eltorzult a dühtől és fájdalomtól – meg fogják ölni apát.

Márk nem tudott válaszolni. Egyszer már tanúi voltak a véres áldozatoknak. Meg is jött az eső, itt a hal bőség- Nincs semmi, ami megállíthatná az indiánokat. Mi ketten pedig, - gondolkozott hangosan – kevesen vagyunk.

Lili előtt érintetlenek voltak a halak. Csak a könnycseppek tompa koppanása hallatszott a pálmalevelekről. Talán hajnal hasadásig ültek volna itt, mindketten a saját gondolataikkal elfoglalva, ha meg nem látják a két asszonyt az esti hűvösben párálló vizes edényekkel Elindultak házuk felé. A távoli villanások és a halk moraj elkísérte őket hálóhelyükig. Ki tudja mennyit fognak aludni, ha egyáltalán jön majd álom a szemükre. A tiszta meleg mosdóvíz, a fáradtság testben és lélekben elaltatta őket. Benn is két őr, az ajtó előtt is kettő vigyázott rájuk. Még csak halvány derengés volt odakinn, de a piramis előtti tér már morajtól volt hangos. Márk észrevette, hogy az a tegnapi, másfajta moraj most is fel-felhangzik, igaz nem összefüggő a furcsa hang, hanem meg-megszakad. Bár a nap már keskeny csíkban felbukkant a távolban a fák koronáján, de a furcsa esti villogások, villámlások éppúgy látszottak, ahogy tegnap este is. Márk nyugtalanná vált, és a nyugtalansága egyre nőtt, ahogy a tömeg izgatottságát figyelte. Agya sebesen járt, de tudta, hogy egy hibás mozdulat, amit Feri bácsi megmentéséért tenne az ő életüket is megpecsételné. Amint meglátta a papot az oltárkőnél, háta mögött az egyre nagyobbra növő felkelő nappal, megborzongott. Lilit kereste. Reggel ébredéskor a testét rázta a zokogás, könnyes arcát a takarókba fúrta, és még Márk simogató kezét is durván ellökte. Talán ki sem mer jönni, ott zokog magányosan az ágyán, gondolta a fiú. Gondolatát azonban messze kergette a tömeg hangos kiáltozása, amint meglátták a két harcos kíséretében a fehér embert. Feri bácsi ruháit elvették, hátizsákja is hiányzott. Földig érő fehér ruhája a mellkasán szét volt vágva. Szemeiben nem volt élet. Márk emlékezett, hogy a korábbi foglyokat is itatták valamivel, mielőtt felkísérték az oltárhoz. A szíve szakadt meg Feri bácsiért, ahogy botladozva, bizonytalanul haladt felfelé a keskeny lépcsősoron. Megrettent a gondolattól, hogy ő is mindent tudhat. Hová viszik, mi vár rá? Itt volt a siker küszöbén, hogy visszaszerezze elveszett gyermekeit, és most őt akarják elveszíteni, megölni. Minden újabb, az oltár lépcsőfokára tett lépését hangos felzúdulással ünnepelte a tömeg. Márk Lilire gondolt, akivel egyszer már végigélték ugyanezt, ami most az apukájával történik. Amint felfektették és lekötötték Feri bácsit minden hang elhallgatott. Olyan csend lett, hogy az az állandó távoli moraj, hirtelen fenyegetően hallatszott. Lapos fekete kövön két harcos behozta az éles, zöld kő kést. Márk meglátta Feri bácsi kezét, ami a béklyóból lehanyatlott, és feje is oldalra billent. A néma csendben mindenki feszülten a papra figyelt, aki megfordult és magasra emelte a kését. Ekkor azonban hirtelen megingott, és a kés pengve esett ki a kezéből, amint meg akart kapaszkodni a kö oltár szélében.

Márk, maga is bizonytalanná vált. Sikolyokat hallott. A piramis csúcsán furcsán imbolygott egy hatalmas szikla, majd elsodorva két harcost, szinte pattogott lefelé a piramis lábánál álló tömegbe Most igazi halálsikolyt hallott Márk, ahogy egyre több szikla lazult meg a piramison, és bucskázott lefelé. Márk a kö oltárra nézett, amelyen hosszú repedés futott végig. Feri bácsi köteléke elszakadt, és a bizonytalanul mozgó régész próbált felállni. A föld továbbra is rengett, a tegnap este hallott moraj már közvetlen közelükből hallatszott. A lezuhanó sziklák embereket sodortak el, a papnak is csak a saruja látszott ki testét fedő hatalmas kődarab alól. A kövek mindent összezúztak, aki tudott az erdő felé menekült. A házak mintha gyufaszálból épültek volna összetörtek és a a széles utat meghasító mély repedésbe zuhantak. Mind több kő lazult meg a piramison, és ami még maradt a faluból a lezuhanó kövek azt is megsemmisítették. Márk kétségbeesetten nézte Feri bácsit, hogyan próbál a magasból szikláról sziklára kapaszkodva leérni a biztos földre. Maga sem tudta, hogyan, de végre ott volt mellette.

- Még el kell hoznom a táskám – kiáltott Márkra – benne vannak a műszereim. Itt most teljesen megváltozik a táj. Nem találunk vissza.

Besietett a házba, ahol őrizték és Márk megnyugodva látta a hátizsákot a hátán.

- Én is hozok valamit – Lilit apjára bízta és befutott a hálóházukba.

Gyorsan megtalálta a fekvőhelyén amit keresett. A kis cseréplapot ruhájába rejtette és ahogy kifelé fordult, vette csak észre két harcostársát, ahogy az ajtó közelében guggolva ülnek, lándzsájuk sisakjuk előttük. Szemükben rémület, vagy inkább halálfélelem. Márk mindkettőjüket átkarolta, arcát arcukhoz érintette, miközben fülükbe suttogott. Kikísérték Márkot, aki örömmel látta Lili izgalomtól kipirult arcát. Hát eljött érte apa, és Márkért is. Ennyire fontosak vagyunk neki. Mennyire megváltozott Lili! Önmagát nem látta, de gondolta, hogy rajta is meglátszik az itt töltött fél év. Az egyik harcos haladt elől, a másik zárta kis menetüket. Útjukat mindenhol kidőlt fák, meghasadt föld szegélyezték. Nehezebben haladtak. Szerencséjükre még csak a délelőtt közepén jártak, így meg volt az esélyük, hogy nem késik el a helikopteres találkozást. Ha a mai napon nem lesznek ott, holnap ismét eljön a helikopter. Ha akkor sem érnek oda, akkor elveszettnek tartják majd őket. Feri a térképét szemlélve, még arról sem mondott le, hogy már a mai napon vége lesz ennek a rémálomnak.

Mikor egy furcsa irtásra értek, amelyet jó száz méteren kidőlt fák borítottak, Feri már megértette, hogy a rémálom csak most kezdődik. A messzeségben már felismerték a vulkán kitörés képét. A faluból látott villámlások ennek a távoli képei voltak. Feri ugyan nem szólt, de térképén látta, hogy a tó mögött álló tűzhányó éledt fel. Márpedig így nehéz lesz a helikopternek bárhol is leszállni. Hacsak a tó nem maradt változatlan és a tűztől, izzó lávától, magasra törő kövektől meg tudja védeni őket. Most azonban a legfontosabb, hogy épségben elérjék a találkozási pontot, hogy a pilótában legyen bátorság, hogy legyen sík leszálló hely. Hogy, hogy, hogy és a sok ha, ami még előttük van.

Megrémült amikor meglátta Lilit, aki sírva leült egy kidőlt fatörzsre. Látta szemében a teljes kimerültséget, a feladást. Felemelte az erőtlen, vékony kis testet és indult tovább a menet. Lili apja vállára hajtotta a fejét, aki megérezte hogyan folynak le a könnycseppek a nyakára. És olyan messze volt még a cél. A harcosok rezzenéstelen arccal, de minden oldalra figyelve változatlan tempóban haladtak. Márkon sem látszott a fáradtság legkisebb jele sem. Szivós kis kölyök nézett rá mosolyogva Feri. Ami pedig önmagát illeti, bizony pokolian fáradt volt. Lelkileg, testileg meggyötörve, a halál torkából indult el erre az útra, és egy gondolatnyi kételye sem volt, hogy visszaviszi a gyerekeket feleségéhez. A vulkán dobogása azért egyre közelebbről hallatszott, és ez reménnyel töltötte el. A fák lombja között felvillanó távoli tüzek még a harcosokat is félelemmel töltötték el. Néha felerősödtek a kitörések hangjai, máskor a tűznyelv csapott magasabbra, és a félelem egyre jobban hatalmába kerítette őket. A harcosok az ismeretlentől, a titokzatosságtól, a fenyegető isteni tűztől féltek. Feri félelme a késés miatt támadt fel. Lilivel a nyakában nehezebb volt haladnia, de próbált lépést tartani. Márk nem félt semmitől. Eltökélt volt. Tudta, mit akar. Épségben eljutni a helikopterig. Tudta mi a vulkán, tudta, mi a a földrengés. Ezért nem is félt tőlük. Már átlátta Feri bácsi tervét. Ha kell még egy napot várni, hát legyen. Itt vannak a harcostársai, akikkel meg tudják óvni Feri bácsit és Lilit is.

A tűzhányó mormolása, időnkénti robaja és a lángcsóvák mintha már közelebbről hallatszottak volna. Márk felváltotta az elől haladó harcost, kinek arcán kimondhatatlan félelem ült. Két órájuk volt a mai találkozásig, és az egyre közelebbről látható, magasra repülő izzó kövek azzal a reménnyel töltötték el Ferit, hogy odaérnek. Így látótávolságból már észrevette, hogy nem az a hegykúp lövelli a lávát, hanem egy távolabbi, és ez újabb reményt adott neki. Érezte, hogy Lili szinte élettelenül inog a nyakában, de megnyugtatták a meleg lábacskák és apja fehér ruháját erősen markoló kezei. Az igazi megnyugvást azonban a látvány nyújtotta. A tó vize a vulkán kitöréssel együtt remegett. Márk megtalálta a fekete lávasziklákat, ahová megérkeztek, de nem találta a vízesést, a barlang száját. Beomlott, és az életveszélyes barlangi kaland ellenére sajnálta azt a vízesést. A tó túlsó partján egy-egy eltévedt kődarab sisteregve hullott a vízbe. Talán itt már nem olyan veszélyes, leszállhat a gép. Eddig szerencséjük volt. Már egy kis mosolyt is megengedett magának. Lilit lefektette a finom meleg köre, aki nyomban elaludt. Még egy óra gondolta Feri, és talán mindennek vége. Átöltözött a könnyű sortjába, a levetett fehér ruhát pedig kettéhasította. Nem kellett nagy erő hozzá, mert a szíve felett már megtették azon a hideg oltárkövön. A kettétépett fehér ruhát a tó vízében benedvesítette és kereszt alakban a fekete lávakövekre fektette. Itt leszállhat a gép, ez a jel már messziről látszik.

Márk füle volt a legélesebb. Két vulkáni moraj között is felismerte a helikopter kerepelését.

-Jön, Feri bácsi - ugrott fel – hallom. Szeretném ha valamit átadna az apukámnak otthon.

- Majd te átadod személyesen – összeütötték a kezüket – egy hét és otthon vagyunk.

Feri bácsi – Márk arcán Feri komolyságot, eltökéltséget látott – én nem megyek Feri bácsiékkal.

Feri megütközve nézett rá.

-Itt maradok – Márk halkan, de határozottan beszélt – ezek az én családom.

A két harcos, mintha csak értené miről beszélnek, alig észrevehetően mosolygott.

- Ezt írtam az apunak -nyújtotta a cserép lapot Márk.

„Ez itt az én családom. Mindenki szeret, és én is szeretem őket. Maradok. Csókollak apa”

Márk – Feri a könnyeivel küzdött -nem teheted ezt velem, Lilivel, Évával, és apáddal.

- Egyszer majd hazajutok Feri bácsi -

A helikopter föléjük ért, Feri boldogan intett a pilótának. Mire visszanézett a két indián, és Márk is eltűnt. Az erdőben levél sem rezdült, őrizte a titkát.

- Beszállni, beszállni! - a pilóta sürgetően intett -nagyon veszélyes itt. Hol a másik gyermek?

- Itt akar maradni és marad is - Feri beemelte Lilit, majd ő is beült.

A pilóta türelmetlensége csillapodott, de megnyugodni csak akkor tudott, mikor már néhány kilométerre eltávolodtak a veszélyesen röpködő kövektől.

Feri hagyta Lilit és az alanti erdőt kutatta, de nem látott árnyakat, nem látott három menekülőt. Az erdő rezzenéstelen volt, vagy a menekülők jól tudták, hogyan kell észrevétlenül járni. Volt azért aki látta amit szeretett volna. Az a hosszúra nyúlt, fehér inges fiú az erdőszélről addig nézte a helikoptert, amíg el nem tűnt a hegyorom mögött. Könnye nem hullott, de a szíve nehéz volt. Game, sett, match, kiáltotta. A harcostársak nevetve néztek rá. Egy pillantást vetett még a fekete sziklákra a beomlott barlang helyére, és a tűzhányó vörös torkára, majd két társával lándzsáikat összeérintve elindultak az erdőbe. Ittléte óta először Márk haladt az élen.

A visszatérés

Az öreg, spanyol katedrális tornyában újra megszólalt a harang. Ők pedig hárman némán hallgatták az újabb harangszót. Ma már harmadszor. Éva nem tudta mit mondjon. Az asztalon ott feküdt a kis cserépdarab, rajta Márk sorai. Éva legszívesebben összetörte volna. Nem tudtak mit mondani egymásnak sem.

- Felkutatom -hajtogatta Feri – ígérem, hogy felkutatom, és hazaviszem. Mindent és mindenkit megmozgatok. Hazaviszem.

Évának már nem volt több könnye, száraz vörös szemét törölgette. Lili csendesen megbújt apja mellkasán. Ő biztosan tudta, hogy nem örökre veszítette el Márkot. Az asztalon heverő kis cserépdarabot a belerótt írással a szoknyája zsebébe süllyesztette, a furcsa kerek érme mellé.

VÉGE az 1. résznek